20.rész - "Nem leszek ott veled, de ha behunyod a szemeid találkozunk"

Sziasztok!

Sajnálom a rengeteg késést, de a múlt hétvégén egyetemet látogattam és egész hétvégén ott is voltam. Hétközben pedig nincs időm írni, mivel minden nap dolgozat van, vagy csak alapból kell sokat tanulni, de most befejeztem nektek. Remélem tetszeni fog, megpróbálom hamarabb hozni a részeket, de semmit sem ígérhetek mivel jönnek a nagy dogák meg minden és kicsit kikészít majd. Kérdeztétek, hogy megyek-e a bécsi koncertre, nem megyek, bár szeretnék. De egyszer biztos elmegyek egy koncertjükre. Köszönöm a bíztatást és az olvasókat. 

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

------------------------------------------------------------------------------------------

  Bizonytalanság. Ez az az érzés, ami már órák óta kísért. Nem tudom eldönteni, hogy kinek bízzak meg a szavában. Ott van Harry, aki azt mondja, hogy csak egy szimpla megfázás, de akkor miért nem tudom elhinni a szemeinek? Miért kelt bennem kétséget, ha a szemébe nézek? Lehet, hogy nem ismerem annyira, de azt tudom, hogy milyen az amikor rám néz, ami most megváltozott, pontosabban amióta az orvos elment. Bevallom, én nem is igazán emlékszem arra, hogy mi történt. Ilyen eddig csak egyszer történt meg velem, de akkor nem volt ilyen rossz. Le akartam szokni, megálljt parancsolni magamnak, sikerült is, de rosszul lettem, csak annyi volt a szerencsém, hogy egyedül voltam, különben lebuktattam volna magam. De az, hogy az orvosnak nem tűnt fel semmi sem, kicsit hihetetlen, hiszen mégiscsak észre kellett volna vegye, vagy nem? Lehet, hogy igaza van az agyamnak és Harry tudja, csak nem mondja el nekem? De miért tenné ezt? Biztosan nem lenne ilyen nyugodt, ha tudná... vagy csak megpróbálja eltitkolni előlem, de hát ez hülyeség. Nem lenne rá képes. Biztos vagyok benne, hogy az lenne az első dolga, miután kicsit lenyugtatta magát, hogy kioktat. De helyette mit csináltunk, filmet néztünk és jól éreztük magunkat. Igaz már nincs sok és indulnunk kell a fiúkhoz, hiszen ma utazunk haza, Louis-al. 

  - Harry? - pillantok rá a pulton ülve. Mosolyogva fordul felém, majd lép közelebb hozzám és egyik kezét a combomra helyezi, amitől szaporábban veszem a levegőt. Tudja, hogyan zavarjon össze, ha valamit mondani szeretnék, ami nem mindig jó számomra. - Khm... - fogom meg a kezét, majd kulcsolom össze az enyémmel. - Ugye semmit sem mondtál Louisnak? - kérdem halkan, a szemébe nézve. - Vagy a többieknek?

  Az arca egy pillanatra elkomorodik, majd sóhajtva áll elém, teljesen. Rosszat sejtek. Legszívesebben leordítanám a fejét, hiszen Louis biztosan úgy fog őriztetni ebben a pár napban, mintha öt éves lennék és nem tudnék magamra vigyázni. De mivel, nem voltam benne biztos, hogy mit is tett, megpróbálok nyugodt maradni és kivárni, hogy megossza velem.

  - Nem mondtam nekik semmit, sem. - rázza meg a fejét, majd sóhajtva végigsimít az arcomon. - De te is tudod, hogy joguk van tudni. Nem titkolhatod előlük, hiszen nem vagy jól. Tudom, hogy erős vagy. - simít ki egy tincset az arcomból. - De Louis úgyis észreveszi majd, hogy valami nincs rendben...

  - Ha így lesz, akkor elmondom neki. - vágok közbe. - De kérlek, ne mondj neki semmit, kérlek. - nézek a szemébe. - Magamra vállalok mindent, csak most kérlek tedd meg ezt nekem. Nem akarom, hogy minden lépésem figyelje az elkövetkezendő napokban. - suttogom, közelebb hajolva hozzá. 

  - Rendben. - dönti homlokát az enyémnek. - De következő alkalommal elmondom nekik. - teszi hozzá.

  Annyira furcsán viselkedik, nem értem, hogy miért akarja ennyire elmondani, Lounak, ha csak egy megfázás? Az nem olyan nagy dolog... Még mindig kétségeim vannak, hogyha ránézek, avval kapcsolatban, hogy mit is tudhat, de megpróbálok megbízni benne. Ha ő azt mondja, hogy csak annyit mondott neki az orvos, akkor én hinni fogok neki. 

  - Annyira jó volt veled, ez a két nap. - suttogja közelebb húzva magához. 

  Miután befejezte a gyógyteám elkészítését, a nappaliba jöttünk át és foglaltunk helyet a kanapén, szorosan egymás mellett ülve, ami addig fajult, hogy már majdnem az ölében ültem. Szorosan a mellkasához bújva, lábaimmal az ölében foglalok helyett, mellette.

  - Azt hiszem, hogy ez fog a legjobban hiányozni. - nyom egy puszit az arcomra. - Kettesben, nyugalomban együtt lenni. Napokig nem is látjuk majd egymást, aztán pedig jön a turné folytatása...

  - Megoldjuk. - vágom rá. - SMS-ezünk majd, azt senki sem veheti el tőlünk, a turnén pedig kitalálunk valamit. Tudom, hogy nem lehet majd sokáig titkolni és igazság szerint nem is akarom, de Louis miatt még egy kis ideig ki kell bírnunk. Nem akarom, hogy mástól tudja meg vagy esetleg meglásson, én akarom neki elmondani, de ahhoz még nincs elég bátorságom. 

  - Én is ott leszek veled. Nem kell egyedül csinálnod. Mindketten benne vagyunk. - vonja meg a vállát. - Elmondjuk neki és megérti majd, ha nem is egyből, de megfogja, addig pedig titkos randik és csókok. Jó móka lesz, majd meglátod. - vigyorog rám.

  - El tudom képzelni. - kuncogok fel. - Ezt az éned eddig nem ismertem, de úgy látszik nem sokban különbözik a romantikus éned a valóditól. - fogom meg a kezét. - Tudod... sosem képzeltem még el, hogy egyszer majd így ülünk. Vagyis elképzelni megtettem, álmomban meg is történt, de sosem hittem volna, hogy egyszer a való életben is teljesül majd. 

  - Tudod a vágyak, amiket nagyon szeretnél valóra váltani, azok teljesülnek. 

  - Kérdezhetek valamit?

  - Amit csak szeretnél. - bólint rá.

  - Biztos vagyok benne, hogy hülyén fog hangzani, de tudni szeretném rá a választ. Nem értem, hogy miért voltál velem távolságtartó az elején és miért akartad utána annyira bebizonyítani, hogy igazad van abban, hogy tetszel nekem?! Rámenős voltál, pedig sosem mutattad annak jelét, hogy éreznél valamit is irántam akkoriban... utána meg, Louis mellett rám veted magad.... miért?

  - Ez nem buta kérdés. - rázza meg a fejét. - Fordított esetben engem is érdekelne, bár én még mindig nem tudom a pontos okát, de türelmes ember módjára kivárom. Azt én sosem mondanám, hogy nem kelletetted fel az érdeklődésem, csak tudtam, hogy Louis kishúga vagy és neki nem tetszene, ha bepróbálkoznék nálad. Amikor még az elején velünk voltál, megkedveltelek, de könnyű volt elfelejteni, hiszen utána nem is találkoztunk... Tetszettél nekem, a személyességed és minden más is, de nem akartam semmit sem tönkretenni, így inkább hagytam az egészet... Hogy most miért viselkedtem másképpen? Egyszerű. Felnőttem, ahogy te is. Már nem sikerül úgymond teljesen visszatartanom az érzéseim, amikor megláttalak karácsonykor úgy érzetem magam, mintha csak egy nap telt volna el, hogy utoljára láttalak volna, de nem magamba mentem... Ahogy eljött az újév is, rájöttem, hogy kicsit furán viselkedsz a közelemben, nem voltam benne biztos, de igazam volt benne, amint kiderült. Hogy miért akartam annyira elismertetni veled, hogy magam is elhiggyem. Tetszenek nekem az olyan lányok, mint amilyen te vagy és ezt Lou is tudja, ezért akart eltiltani tőled, de amit megtiltanak egyre jobban akarjuk nem? Nem érdekel, hogy mi lesz, csak az számít, hogy te boldog légy és vigyázhassak rá, a többit pedig átvészeljük valahogy. Most csak az számít, hogy szeretlek és melletted lehetek. - suttogja az utolsó szavakat ajkamra, majd egy lány csókot lehel rá. 

  Ajka lassan mozog enyém ellen. Semmit sem sietett el, nem akar rám erőltetni semmit sem. Az én tempómba haladunk, még akkor is, ha én már most is készen állok rá. Ő ezt nem is sejtheti, ami nem lep meg, hiszen senki sem nézni ki belőlem, hogy már nem vagyok szűz, ahogy azt sem, hogy milyen problémáim vannak még. 

  Jobb kezem, felcsúsztatom a mellkasán, egészen a hajáig, amit kicsit meghúzok. Egy morgás hagyja el ajkait, ami engem mosolyra késztet. Szabad kezével, amivel nem a derekam öleli, a combom kezdi el simogatni. Érzem, ahogy a bőröm és az ő bőre között apró szikrák keletkeznek, amint összeérnek. Az hittem, hogy jobban már nem lepődhetek meg semmin sem Colin után, de tévedtem. Őt is szerettem, vele is éreztem ezt a szikrát, de Harryvel ez sokkal intenzívebb, szenvedélyesebb. Mintha a testem az ő érintésére máshogy reagálna, mint a többiekére. 

  - Nem hagytál szóhoz jutni. - zihálom, miután ajkaink elváltak.

  - Most már hagylak. - dönti enyémnek a homlokát.

  - Miért az olyan könnyű. - forgatom meg szemeim. - Miután elterelted a gondolataim, már nem olyan egyszerű összeszedni egy épp mondatot.

  - Akkor mi lenne, ha inkább folytatnánk? - morogja mély hangján, mire felkuncogok. 

  - Miért veszel mindent ilyen lazán?

  - Mindent, téged kivéve. - suttogja ajkamra. - Téged sosem tudnálak cserbenhagyni, amikor rólad van szó semmi más nem érdekel Lottie, azon leszek életem végéig vagy, amíg csak tudok, hogy mindenben segítselek, megvédjelek és szeresselek, ahogy csak tudlak, teljes szívemből. 

  Mindezt szemeimbe nézve mondta, mire nekem muszáj volt elnéznem róla. Tessék, azt mondja bármit képes lenne értem megtenni, én mégis hazudok neki és titkolózom előle. Önző dolog, amit vele teszek. Szeretem, ő is szeret - remélem - de ha megtudná mit tettem, akkor megutálni, sőt nem csak engem, hanem magát is, mert magára vonná a felelősséget, ami egy részben igaz is, de nem az ő döntése volt, hanem az enyém. Én mentem bele, nem pedig ő erősködött, hogy ez történjen. Ő semmiért sem felelős, csak azért, hogy beleszerettem még évekkel ezelőtt. 

  - Ugye, azok nem könnyek a szemedben? - emeli fel az állam, mire én gyorsan pislogok párat. - Mi a baj? Valami rosszat mondtam? - aggodalmaskodik.

  - Nem. - rázom meg a fejem, mosolyogva. - Semmi rosszat nem mondtál, csak eddig még senki sem mondott ilyet nekem...

   - Az a fiú, aki nem tenne meg érted mindent a világon nem érdemel meg téged. - morogja. - Az nem érdemel meg egy olyan lányt, mint te. Ha nem veszi észre mikor van rá szükséged és mikor mivel tudja feldobni a kedved, akkor az nem érdemel meg téged.

  - De te itt vagy nekem. - mosolygok rá. - Nem számít, hogy mi volt eddig, csak az, hogy már nem vagyok egyedül. - bújok hozzá közelebb. - Mikor kell induljunk? - kérdek rá, pár csendes perc elteltével.

  - Fél órán belül mindenképpen. - sóhajtja. - De ebben a maradék időben szeretném neked elmondani, hogy mennyire hiányozni fogsz nekem. De mint te is mondtad, majd találunk alkalmat beszélgetésre. Biztos lehetsz benne, hogy egy nap sem fekszem, majd úgy le, hogy nem hívlak fel téged.

  - Ha te el is felejtenéd, én képtelen lennék elaludni nélküle, de tudom, hogy nem feledkezel meg rólam. - suttogom. 

***

  Már csak percek választanak el a búcsúzástól, amin nekünk most kell túlesni, hiszen a többiek előtt nem csókolhatjuk meg egymást, még nem. Szerencsémre a kocsijának az üvegje sötétített, így senki sem lát be rajtuk. Szorosan ölel magához, miközben én próbálom minnél jobban magamba szívni az illatát, betelni vele, bár pontosan tudom, hogy, amint betesszük a házba a lábunkat, már hiányozni fog a közelsége. 

  - Hosszú idő lesz nélküled. - suttogom, kicsit elhúzódva tőle.

  - Hamar vége lesz. Meglátod. Nem leszek ott veled, de ha behunyod a szemeid találkozhatunk, megígérem neked. Álmaidban ott leszek veled. - csókol meg, utoljára. 

  Sóhajtva teszem kezem a kapcsolóra, de mielőtt még kinyitnám visszafordulok felé és utoljára nyomok egy lágy csókot telt ajkaira...