2014. április 17., csütörtök

2.rész - Újra együtt a család!

Sziasztok!
Amint ígértem, meg is hoztam nektek a második részt is. Remélem
tetszeni fog. Tudom, hogy kicsit még zavaros, de ezt tőlem már
megszokhattátok - hamarosan tisztulni fog. 
Nagyon örülök a rendszer olvasóknak és a komiknak is!
Remélem ez a jövőben még csak bővülni fog! 
A héten még lesz egy rész, mivel még a vakációba megszeretném
írni azt a részt, ami elég nehezen fog majd menni. 
Jó olvasást!

Ölellek Titeket,
Evelyne!






Lottie Tomlinson



  Fogalmam sincs, hogy fogadjam őket. Nem, mintha nem szeretnék a bátyám nyakába ugrani és jó szorosan magamhoz ölelni, de mindenki tudja, hogy azóta változtak a dolgok. Én is változtam - nem is kicsit - csak ezt természetesen ő még nem tudja vagy ha tudja is csak annyit, amennyit a többiek elmondtak neki.
  Anya sem keltett fel vagy lehet, hogy próbálkozott csak a tegnapnak köszönhetően annyira kiütöttem magam, hogy még azt sem hallottam, hogy szólongat.
  Mivel a bátyámról és a barátnőjéről - akit mellesleg imádok - van szó rá kell vennem magam, hogy lemenjek és köszöntsem őket, de még mielőtt bármit is teszek felfrissítem magam.
  Kibújtam a kötött takaró alól, amivel valószínűleg anya takart be, majd megtöröltem a szemem, ami nem igazán volt jó döntés, mivel még mindig maradt rajtam egy kis festék a tegnapi sminkemből. Miután összeszedtem néhány tiszta holmim bementem velük a fürdőmbe, majd magamra zártam az ajtót. Igazából örültem volna egy forró zuhanynak, de tudtam, hogy nincs rá időm, így csak lemostam az arcom, majd átöltöztem, egy fekete pulcsiba és melegítőbe. Eddig nem igazán voltam oda az ilyen cuccokért - mármint a feketéért - de ez mára változott, szinte mindennapossá vált. A hajam egy kicsit megigazítottam, majd belebújtam a bundás mamuszomba és elhatároztam, hogy megnézem mi folyik lent. Kicsit feltűnő volt, hogy még senki sem jött fel szólni nekem, hogy megjöttek Lou-ék.
  A telefonom becsúsztattam a zsebembe, majd körülnéztem, hogy semmit sem hagytam elől, amit a bátyám vagy bárki már nem láthatna. Miután sikeresen meggyőződtem róla, hogy ez így van kinyitottam az ajtóm és kiléptem rajta. Hatalmas sikítás hagyta el számat, amint valaki elkapott.
  - Nyugi már Lottie. - nevetett a bátyám. - Csak én vagyok az.
  Elfelejtettem volna említeni, hogy mekkora egy tökfej, Louis? Hát, ha így volt akkor most szólok. Imádja ráhozni az emberekre a frászt, amit én már hiányoltam. Lehet, hogy betegesnek találtok, hiszen ki a fene az, aki szereti, ha megijesztik? Csak azt ne higgyétek, hogy én ilyen ember vagyok, mert ez egyáltalán nincs így. Ez csak azért van mivel nagyon rég tapasztaltam ilyet, igazából kisebb csínyek voltak a húgaimnak köszönhetően, de a Louis-os csínyek már teljesen elhaltak.
  A szívem olyan erősen dübörgött a mellkasomban, hogy már kezdtem azt hinni, ha így folytatom akkor hamarosan átszakítsa a bordáimat és kiugrik a helyéről.
  - Louis! - kiáltok fel. Még én magam sem tudom, hogy ez egy olyan kiáltás volt, hogy meg vagy örülve, azt akarod, hogy meghaljak vagy egy olyan  jaj de rég láttalak, annyira hiányoztál.
  - Te semmit sem változtál. - röhög tovább. Méghogy nem változtam, akkor megmutatom neki, hogy mennyire megváltoztam. Igaz kisebb koromban is csináltam néha ezt, de az már rég volt. Gyerekesen hangzik én magam is tudom, de megharaptam a kezét. - Mi a...
  - Legalább megtanulod, hogy nem szabad az embereket ijesztgetni, bármennyire is élvezed. - vágom rá, miután végre elengedett. - Isten hozott itthon, Lou. - mosolygok fel a fájdalmas képére. - Ne csináld már, nem vagyok veszett.
  -  Azt mégis honnan tudjam? - kérdezi a kézét vizsgálgatva.
  - Ismerhetnél. Hidd el, ha az lennék akkor nem így viselkednék és arról már amúgy is rég tudtál volna. - nyugtatom meg.
  - Oké. - vigyorodik el. - Talán ezt meg is érdemeltem. - gondolkodik el.
  - Lehetséges. - vonom meg a vállam. - De most már megölelhetem végre a  majdnem egy éve nem látott bátyám? - vigyorgok rá.
  - Gyere ide törpilla. - tárja szét a karját. Utálom mikor így hív, de igazából csak neki engedem. Talán ez azért is van így, mivel annyira ritkán látom, hogy nem törődöm azzal, hogy hogyan is szólít csak avval, hogy itt van velem, mégha csak egy kevés időre is. - Hiányoztál. - suttogja, miközben szorosan tart a karjai között.
  - Te is nekem, te idióta. - borzolom össze a haját, már amennyire elérem.
  - Lottie, jól vagy? - kiált fel anya. - Az előbb sikítást hallottunk.
  - Minden rendben. - nevetem el magam. - Csak találkoztam Louis-al. Egy perc és lemegyünk.
  Örülök, hogy ilyen jól bírom a hiányát, hogy még ilyen boldog vagyok, de mi lesz akkor mikor már szükségem lesz rá, hogy ne boruljak ki. Hogy fogok viselkedni a többiekkel, mert eddig amikor ez történt nem igazán voltam valami kedves... De ezt most gyorsan ki kell verjem a fejemből.
  Amint leértünk  lépcsőn azonnal megpillantottam azt a barna hajzuhatagot, amit már oly rég nem láttam. Emlékszem, mikor először találkoztunk, már éreztem, hogy Louis-nak tökéletes barátnője lesz, Eleanor. Csodásan néz ki, semmit sem visz túlzásba, de neki nem is kell hiszen, neki minden tökéletesen áll, bármi is legyen rajta, bárhogyan is legyen kifestve.
  - Szia, Lottie. - mosolyog rám bájosan. - Rég láttalak.
  - Szia, El. - puszilom meg, amit ő természetesen viszonoz is. - Hát igen, eltelt néhány hónap. - értek vele egyet.
  - Gyerekek, mi lenne, ha leülnénk vacsorázni, ha már mindenki megérkezett? - mosolyog ránk anya.
  Nem sokszor érzem azt, hogy szerető otthonom van, de ebben a percben azt éreztem, hiszen mindenki itt volt, aki számomra fontos - kivéve egy személyt. Colin-t. De mivel a családom nem tud róla, nem mondhatom azt neki, hogy holnap szívesen várjuk a karácsonyi vacsorára, majd az utána lévő buliba, amit Louis-nak szerveztünk, jobban mondva én szerveztem.
  Mivel szerény kis családunk újabb két taggal bővült, anyának ki kellett nyitnia az asztalt, hogy mindenki elférjen rajta. Szépen megvolt terítve, nekünk már csak annyi volt a dolgunk, hogy helyet foglaljunk és várjuk a vacsorát.
  - Mond kedvesem, hogy vagy? - teszi fel a kérdést anya, miután leült ő is közénk.
  - Köszönöm, velem minden rendben. - mosolyog rá, El. - Azt nem tagadom, hogy a sok fotózás néha kifáraszt, de amikor hazaérkezem valaki, mindig eléri, hogy teljesen ellazuljak. - puszilja meg Louis arcát.
  - De édesek. - kuncog halkan Daisy.
  - Bár neki is rengeteget kell dolgoznia, de rám mindig szakít időt.
  - Örülök, hogy ennyire jól megvagytok, ilyen hosszú ideje. - mosolyog anya rájuk. Bekap egy falatot, majd Louis felé fordul. - Mikor is kezdődik a következő turnétok?
  - Április végén. - néz fel a táljából. - Addig még van egy kis időnk a pihenésre, amit szeretnénk ki is használni, hiszen a turnékon nem nagyon van időnk pihenni. Városról-városra utazunk és szinte mindennap koncert van vagy fotózás meg persze interjúk.
  Mintha ő ezt annyira bánná. Tudom, hogy nem könnyű, de nézzük csak kinek van nehezebb dolga neki vagy nekem? Ő azt csinálhatja, amit szeret. Énekelhet, amivel boldoggá teheti a rajongókat. Igaz, hogy keményen megdolgozik, hogy minden sínen menjen, de neki nem kell a padban ücsörögnie, unalmas órákat hallgatva, mint nekem. Ő bejárhatja a világot, én pedig ülhetek a padban, míg ő éli az életét. Egy kicsit féltékeny vagyok rá, hiszen nekem is kijárna egy kis pihenés és nem csak egy hét vagy netalántán kettő, mint most.
  - Hé Lottie! - csillan fel Louis szeme, mintha valami épp most jutott volna az eszébe. - Nem lenne kedved, majd neked is velünk tartani, amikor szüneted van?
  Na tessék, most gondolok arra, hogy milyen jó neki és akkor kapok egy ilyen csodálatos kérdést tőle. Bár tudom anya sosem menne bele.
  - Nem is tudom?! - tűnődök el.
  - Szerintem Lottie még túl fiatal ehhez. - szólal meg, még mielőtt bármit is hozzátehettem volna.
  - Ne már anya. - sóhajtja Lou. - Lottie is élvezné. A srácok pedig olyan rég látták már. - próbálkozik Louis. - Te szeretnél jönni? - néz rám.
  - Te is tudod, hogy ez nem tőlem függ Lou. - vonom meg a vállam.
  - Ne most beszéljük meg ezt. - néz körbe anya. - Még gondolkozom rajta, utána még beszélünk róla.
  Ezt lefordítva, szó se lehet róla. Tudom, hogy szerinte fiatal vagyok még, de könyörgöm 17 évesen, miért lennék olyan fiatal egy kis kiruccanáshoz? Nem lennék egyedül, ott lenne Louis, meg a többiek. Többiek! - jutott eszembe hírtelen. Talán nem is lenne olyan rossz, ha anya mégsem egyezne bele. Nem tudom, hogy képes lennék túlélni azt a pár napot, azok után, ami történt... és Colin-t sem szeretném itthagyni.
  - És meddig maradsz itthon? - kérdezte Fizz. De szerintem erre a kérdésre a válasz, mindenkit érdekelt, nem csak őt.
  - Erről már szerettem volna veletek beszélni. - nyel egyet Lou. - Paul, azt mondta, hogy három hetet tölthetünk a családunkkal, de ez még nem biztos, mivel tudjátok, hogy milyenek bármelyik percben azt mondhatják, hogy irány haza és dolgozzunk.
  - Reméljük most nem úgy lesz. - teszi hozzá csendesen El.
  - Az ünnepeket mindenképpen veletek töltjük, El-el. És ha rajtunk múlik akkor a következő hetet is. - vigyorog ránk.
  - Az nagyon jó lenne. Rég volt már ilyen, hogy három hétig velünk lettél volna. - virul fel anya. - Tudjuk, hogy te szeretnél több időt is velünk tölteni, csak a munkád miatt nem lehet...
  A vacsora további részében mindenről beszélgettünk. Jól éreztük magunkat, jó volt végre újra együtt látni a családot, de nekem innen hiányzott valaki, méghozzá az eltitkolt pasim.
  - Tudom, hogy nem illik ilyet kérni - szólalok meg hírtelen mikor már a nappaliba ülünk - de felmehetek?
  - Kicsim, minden rendben veled? - kérdezi anya aggódóan. De nem csak az ő arcáról olvasom ezt le, hanem Louis-éról is. - Ma elég sokat aludtál, jól érzed magad?
  - Persze, anya. - nyugtatom meg. - Csak kicsit kifárasztott a tegnapi nap. - anya arcát látva, rájöttem, hogy nem sikerült őt meggyőznöm. - Tényleg semmi bajom.
  - Jó rendben. - adja meg magát. - De később felnézek, hogy hogy vagy. - jelentette ki.
  Bólintottam, majd felálltam. Odamentem Lou-hoz és El-hez, megöleltem őket, majd elbúcsúztam a többiektől is és felmentem a szobámba.
  Igazából nem csak az volt a baj, hogy hiányzik Colin, hanem kezdem érezni a hiányát, ami nem vezethet semmi jóhoz, hiszen még napokat ki kell bírnom, vagyis a holnapot még biztosan. Nem lehet olyan nehéz. Mély levegő Lottie, sikerülni fog. Gondolja arra, hogy már csak egy nap és újra érezheted. - bíztattam magam.
  A laptopommal az ágyra feküdtem, majd azonnal felnéztem a nettre, hogy Colin nincs-e online. Szerencsém volt, hiszen mikor szükségem van rá, akkor ő mindig ott van. Már hívtam is.
  - Szia, angyalka! - mosolyog rám, amitől máris jobban éreztem magam.
  - Szia. - válaszolok kicsit lehangolva.
  - Hé, mi a baj? Menjek át? - kérdezi azonnal.
  - Jól vagyok. - sóhajtom. - Nem kell átjönnöd, pedig szeretném, de te is tudod, hogy ez nem jó ötlet.
  - Igen, a szüleid. - sóhajtja. - Jól vagy?
  - Persze, még bírom... bár már nem tudom meddig. - nézek a szemébe. - Talán nem volt túl jó döntés ilyen hamar... tudod.
  - Lehet, hogy igazad van. - néz rám aggodalmasan. - De tudod, hogy ez még a kezdet, simán menne a...
  - Colin, ne mond! mordulok rá. - Nem lehet tudni, hogy ki hallja meg. - erre csak a szemét forgatja. - Tudom, hogy mit lehetne csinálni, de arra gondoltál, hogy én így jól érzem magam?
  - Lottie, ne borulj ki. - próbál megnyugtatni, de már késő. Érzem, hogy megint kezdem elveszíteni a fejem, mint mindig mikor megszűnik belőlem. - Átmegyek! - jelenti ki.
  - Nem! - vágom rá azonnal. - Nem jöhetsz, van még egy kis tartalékom, reggel majd segíteni fog, hogy estig kibírjam. - sóhajtom.
  - Legyen. - morogja. - Lottie? - mire én felvonom a szemöldököm. - Nem félsz, hogy a buliban meglátnak?
  - Kicsit talán, de mit ér a buli, ha nincs benne kis veszély? - vigyorgok rá. Tessék már a hangulatingadozásaim is megkezdődnek, nem lesz ez így jó.
  - Üres lesz az ágyam nélküled. - suttogja.
  - Te is hiányzol nekem. - gyengül el a hangom. - De most mennem kell, azt mondtam nekik lefekszem.
  - Gondolj rám, angyalka! - dob egy puszit a kamerán keresztül, amit én úgy teszek mintha éreznék. - Szeretlek!
  - Csak rád fogok gondolni! És is, szeretlek.
  Még utoljára egymásra mosolyogtunk, majd bontottuk a hívást. Lecsuktam a laptopom tetejét, majd arrébb löktem az ágyon. éreztem, hogy rezeg a telóm, így előkapartam a zsebemből és megnéztem, ki írt.
  Ki más lehetett volna, mint Tay. Megértem, hogy aggódik értem, hiszen ezt nem egyszer adta már a tudtomra, de muszáj mindig azzal zavarnia, hogy nem jó amit csinálok. Lehet, hogy nem így írja le, de tudom, hogy erre gondol. Ő a legjobb barátnőm, de nem az anyám - én döntöm el, hogy mi jó nekem, nem pedig ő. Így csak írtam neki, egy minden rendben-t, majd kikapcsoltam a készüléket, hogy ma már senki se zavarjon.
  Már épp le akartam oltani a villanyt, amikor halk kopogást hallottam. Biztosan anya az. Igen azt hittem, ő, de tévedtem, mert mikor kinyitódott az ajtóm, nem anya állt ott, hanem Louis.
  - Bejöhetek? - kérdezte.
  - Persze. - válaszolom, majd felültem. - Ha anya küldött, hogy megnézd, hogy vagyok, akkor mond neki nyugodtan, hogy semmi bajom, csak fáradt vagyok. - de Lou csak megrázza a fejét.
  - Nem ő küldött, én mondtam, hogy megnézlek. - ül el mellém. - Mi van veled húgi? - kérdezi.
  Ugye most nem az a beszélgetés jön, amikor a nagyobbik testvér kérdőre vonja a kisebbiket a magánéletéről.
  - Ezt meg hogy érted? - nézek rá kérdően.
  - Megváltoztál. - vonja meg a vállát.
  - Lou - sóhajtom - csak felnőttem és ez változással jár.
  - De én úgy érzem, hogy ennek még köze van valamihez vagy inkább valakihez.
  - Ne! Ne, ne. - rázom a fejem. - Nem akarok veled a fiúkról beszélni. - motyogom.
  - Van valaki, aki tetszik neked? - kérdezi, mint aki meg sem hallotta, amit az előbb mondtam.
  - Louis!
  - Én csak aggódom miatta. - próbálkozik. - 17 éves vagy és gyönyörű, nem csodálkoznék ha valaki elcsavarta volna a fejed.
  - Kérlek, muszáj erről beszélnünk?
  - Lottie, lehet, hogy azt hiszed nem látom, de tudom, hogy van valaki, látszik rajtad. Anya lehet nem vette észre, de én igen.
  - Lou, tényleg fáradt vagyok, nem beszélhetnénk meg ezt később.
  - Rá fogom anyát beszélni, hogy velünk gyere a turnénkra, mégha csak egy kis időre is. Bűntudatom van, mert alig töltök veled egy kis időt, te pedig mindjárt felnősz.
  - Nem csak velem nem töltesz elég időt, hanem a család többi részével se. - vágom rá.
  - Lottie. - sóhajtja. - Tudom, de szeretném, ha egyszer eljönnél velünk pár napra, hidd el, hogy nagyon jól éreznéd magad.
  - Anya sosem menne bele. - suttogom.
  - Rábeszélem. - vigyorog rám. Én pedig egy ásítást nyomok el. - Remélem ez csak a fáradtságod oka volt, nem az unalomé, mert velem kell beszélned. - erre csak hozzávágok egy párnát. - Holnap reggel beszélünk. Jó éjt, törpilla! - puszil meg.
  - Jó éjt, Tommo. - már az ajtóban volt, mikor megállt és visszanézett rám. Régen én mindig így hívtam őt, gondolom meglepte, hogy még mindig emlékszem rá. Mosolyogva távozott a szobámból, én pedig arra tudtam csak gondolni elalvás előtt, hogy rábeszélem anyát.

4 megjegyzés:

  1. Jó lett, de bocs h beleszólok, de Lottie még csak most lesz 16. Vagy ezt direkt így írtad? Mert akkor nem szóltam

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett. Tudom, direk így van írva, mivel akkor még túl fiatal lenne hozzá.

      Törlés
  2. Szia!
    Nagyon tetszett a két rész és prológus is siess a kövivel!!
    Még annyit szeretnék mondani illetve inkább kérdezni hogy mikorra hozod a kövit?????

    VálaszTörlés