II.évad 5.rész - "... el fogja fogadni"

Sziasztok!

Kis késéssel, de meghoztam nektek az új részt. Nekem egyáltalán nem nyerte el a tetszésem, de bízom benne, hogy a következő jobban fog menni. Szeretném elmondani, hogy ez az évad rövid lesz, pontosan nem tudom még hány részre számíthattok, de már nem olyan sokra. Nem szeretnék még több bonyodalmat belekeverni, mivel nincs értelme tovább húznom a történetet. Még a megmaradt ötleteimet leírom, aztán szép lassan lezárom a történetet. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat! Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

Lottie Tomlinson

  Mielőtt még oldalra néznék, már előre tudom, hogy mivel kerülnék szembe. Egy nagyon ideges Louis-val. Érzem, ahogy Harry izmai megfeszülnek és a karjai szorítása is erősödik körülöttem. Arcom egy pillanatra a nyakába rejtem, majd mély levegőt veszek és egy kicsit eltávolodom tőle, hogy egy nagyon ideges Louisra pillanthassak. 

  Szemei sötéten csillognak, már majdnem feketén. Nem így terveztem, hogy közöljük  vele a dolgokat. Azt sem értem, hogy ébredhetett fel, hiszen nem is voltunk hangosak. Az egész teste idegességtől remeg, míg ő egy pillanatra sem szakítja el a tekintetét rólunk. El sem akarom képzelni, hogy mit gondolhat ebben a pillanatban. Szinte biztos vagyok benne, hogy azon keringenek gondolatai, hogyan nyírná ki Harryt, azért, amit velem tett. Pedig semmi rossz sem történt, csak ő ezt képtelen felfogni. Számára már alapból rossz, ha én is Harry együtt vagyunk, hiszen azt hiszi, hogy megbántana engem, de mit érdekel, ha megtenné, amíg boldog vagyok, addig csak az számít, ha történne valami, akkor ráérnék akkor gondolkodni erről, nem pedig most. 

  - Kérdeztem valamit! - csattan fel. - Elvárom, hogy valamelyikőtök válaszoljon is rá, mielőtt teljesen kikelek magamból, mert mindhárman pontosan tudjuk, hogy mi lesz akkor - szűkülnek össze szemei.

  - Haver - sóhajt fel Harry, mire Louis dühösen kapja rá a szemeit. Biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban Harryt nem a haverjának tekinti, hanem a legfőbb ellenségének. - Tudom, hogy megígértem - kezd bele halkan - de szeretem őt, nem tudok tőle távol maradni és nem is akarok.

  - Tudom, hogy most nagyon haragszol rám - suttogom - de kérlek próbálj megérteni engem. Nem azt kérem, hogy egyből fogadd el a kapcsolatunkat, hanem, hogy nézd az én szemszögemből. Harry fontos nekem, nagyon fontos. Nem akarom elveszíteni, mivel már úgy érzem mindenkit elvesztettem a tettem miatt. Tudom, hogy ti nem így látjátok, de az életemben ő most a biztos pont és ha fontos vagyok számodra, akkor ezt elfogadod.

  - Lottie - morogja - ez most nem arról szól, hogy elfogadom-e vagy sem. Megígérte nekem, hogy távol marad tőled és ismét megszegte az ígéretét, bár nem is ez, ami igazán fáj, hanem, hogy ismét eltitkoltátok. Mi a francért nem lehet elém állni és a szemembe mondani, hogy együtt vagytok? - emeli feljebb a hangját. - Miért nekem kell rátok nyitnom és meglátnom titeket ölelkezve?
  - Mi el akartuk mondani - sóhajtok fel. - Délután mindent el akartunk neked mondani, csak az a baj, hogy már rájöttél. Nem akartuk előled titkolni, megbeszéltük, hogy elmondjuk történjen bármi is. Tudom, hogy haragszol és nem akarod, hogy vele legyen, de Louis, szeretem őt. Nem érdekel, ha később fájni is fog, de én a jelenben akarok élni, nem pedig a jövőben.
  - Sosem okoznék neked fájdalmat - morogja Harry. - Mindketten tudjuk, hogy azért akarsz távol tartani Lottietól, mert szerinted megbántanám. Régen lehet, hogy sikerült is volna, de megváltoztam, te is láthatod, hogy nem kezdek ki más lányokkal, mivel nekem nem kell más csak ő - szorítja meg a derekam. - Nekem csak ő kell és ezt el kell fogadnod, mivel eszem ágába sincs elengedni őt.
  - Ne várjátok azt tőlem, hogy ezt egyik pillanatról a másikra elfogadjam, mert nem fog megtörténni. Lottie a húgom és hiába mondja azt, hogy már képes saját maga döntéseket hozni, mindig bele fogok szólni az életébe, mivel fontos nekem. Szétválasztani, tudom, hogy nem választhatlak szét titeket, de ne várjátok, hogy hamar megbirkózzam a ténnyel, hogy Lottie veled van - néz Harry szemeibe.

***

  Egy hét telt el, amióta Louis tud a kapcsolatunkról. Azóta nem beszéltünk. Ő nem keresett, én pedig megadtam neki a kért időt, így én sem próbáltam meg vele beszélgetést kezdeményezni. Fáj, hogy még mindig nem képes elfogadni, de nem tudok mit tenni, mivel Harryt nem fogom eldobni csak, hogy őt boldoggá tegyem. Szeretem és örülök, hogy már nem kell titkoljuk a kapcsolatunkat. A többiek jól fogadták, örültek nekünk. Azóta többet mosolygok, nevetek úgy érzem, hogy kezd visszatérni a régi Lottie, aminek nagyon örülök. 

  Mivel ebben az egy hétben, amit New York-ban töltünk, El is velünk lesz, Harryvel külön szobát kaptunk. Láttam Louis arcán, hogy nagyon nem tetszik neki, de semmit sem mondott, beletörődött. 

  - Kettesben egy egész hétig - von magához Harry. - Azt hiszem végre teljesült a kívánságom - csókol a hajamba.

  - Mindkettőnk kívánsága teljesült - fúrom arcom a nyakába. - Miénk az egész szoba, ami azt jelenti, hogy bármi megtörténhet.

  - Nem csak megtörténhet - nevet fel - meg is fog!

  - Ebben egyetértünk - nézek a szemébe - de most szeretnék egy kis időt El-el tölteni. Megbeszéltük, hogy elmegyünk kávézni, hogy kicsit beszélhessünk. Nem szeretnélek egyedül hagyni téged, de biztos vagyok benne, hogy találsz valami elfoglaltságot, míg vissza nem térek.

  - Jobban szeretném veled elfoglalni magam, de fel kell hívjam Gemmát, mivel holnap érkezik és szeretném tudni, hogy minden rendben van-e. Tudod, szerintem nagyon jóba lesztek, bár ez a múltban sem volt másképpen.

  - Hát igen - nevetek fel - van egy közös témánk - bököm meg a mellkasát. - Biztos vagyok benne, hogy szívesen mesél majd nekem rólad kínos sztorikat. 

  - Tudod, amióta elmondtam neki, hogy te vagy az a lány, egyszerűen le nem akad a témáról, de nagyon örül nekünk, ahogy anya is.

  - Egy részben örülök is ennek a találkozásnak, másrészt pedig nem, hiszen mégis csak a családod egy részével fogok szembekerülni - sóhajtok fel.

  - Nem kell aggódnod érte - dönti a homlokát az enyémnek - nagyon jól ki fogtok jönni - nyom egy puszit a számra, majd elenged. - De most menj, mielőtt El megharagszik rám.

  Mosolyogva lépek ki a szobából, majd indulok el a lift felé, ahol El már vár rám. Csodásan fest, mint mindig, bár a mosolya mögött látom rajta, hogy valami bántja. Én. Még szép, hogy sajnál, miért ne tenné?! Hiszen van rá oka, de remélem ezt a csillogást hamar elveszti a szeme és minden olyan lesz, mint régen közöttünk.

  - De jó téged mosolyogni látni - ölel magához.

  - Miért ne mosolyognék, hiszen boldog vagyok. Lehet, hogy még nem minden tökéletes az életemben, de bízom benne, hogy hamarosan az lesz. Bízom benne, hogy elfelejthetem a múltam és csak a jelenre koncentrálhatok. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de bízom benne, hogy Harry mellett sikerül elérnem. 

  - Louis is el fogja fogadni és melletted fog állni, csak adj neki még egy kis időt - szólal meg, miután az ajtó bezáródott. - Neki sem könnyű ez az egész.

  - Tudom, hogy nem az - pillantok rá. - De nézd az én oldalamról is, szeretem Harryt, ahogy Louist is, de ha választanom kéne közülük, Harryt választanám. Nem tudok nélküle boldog lenni és ezt Louis pontosan tudja.

  - Megértelek, én is így tennék a helyedben. De tudnod kell, hogy Louis próbálkozik. Rólatok is beszéltünk az elmúlt órákban és elmondta, hogy mennyire örül, amikor téged mosolyogni lát, de arra még nem készült fel, hogy szembenézzen a ti kapcsolatotokkal, nem akarja elfogadni, hogy felnőttél és képes vagy már egymagad is döntéseket hozni. Neki mindig a kishúga leszel, akit meg kell védjen. Szeret téged és meglátod, hogy hamarosan őt is visszakapod az életedbe - mosolyog rám.

  - Tudom, hogy igazad van - lépünk ki a nyüzsgő utcára. - De most inkább mesélj te valamit, olyan rég találkoztunk már.

  - Mit mondjak? - kérdi kíváncsian. - Nem könnyű az élet New York-ban. Sokkal jobban örülnék, ha kivehetnék végre egy szabad hetet, de csak három napot kaptam és utána ismét kemény munka lesz. De megnyugtat a tudat, hogy már csak egy hónap és kapunk egy jó hosszú pihenést, amit remélem majd veletek tölthetek.

  - Miért érzem azt, hogy valamit titkolsz előlem? - vonom fel a szemöldököm, mire felsóhajt. - Történt valami, amiről nem tudok?

  - Egy hete csúnyán összevesztünk - motyogja. - Tudom, hogy neki volt igaza, de nem tehetek róla, ez a munkám és azt kell tennem, amit mondanak nekem, neki pedig el kellene fogadnia, de most nem igazán sikerült neki.. igaz megbeszéltük a dolgokat, de még mindig nem olyan a kapcsolatunk, mint előtte, de bízom benne, hogy ebben a pár napban, amíg itt vagytok minden helyrejön.

  - Louis szeret téged - nyugtatom meg. - Lehet, hogy veszekedtek, de tudom, hogy ti olyan párt alkottok, akik végig együtt maradnak még akkor is, ha úgy látszik már nincs visszaút. Hosszú ideje vagytok együtt és még jó sok évig így is lesz.

  - A többiek is ezt mondják - neveti el magát - csak tudod nehéz elhinni, mikor te már nem vagy olyan biztos ebben az egészben. 

  Megértem Louis kiborulását, hiszen tényleg eléggé furcsa pózban lévő képek kerültek ki Elről, de tudnia kellene, hogy mennyire szereti őt. Ő nem tehet róla, hogy ezt kérték tőle és nemet sem mondhat, mivel ez a munkája... De biztos vagyok benne, hogy a bátyám hamar túlteszi magát az egészen, hiszen El nagyon fontos neki, képtelen rá haragudni.

  - Tudom, hogy valószínűleg nem szeretnél róla beszélni, de nagyon aggódtam érted. Főképpen, mikor visszautasítottad a látogatásainkat, de egy részben meg is értem tetted, csak arra kérlek, hogy többet ne tégy ilyet. Lehet, hogy ezt nem kellene elmondanom neked, de jogod van tudni. Louis le akarta mondani a turné további részét és veled együtt hazamenni, de a többiekkel lebeszéltük róla, mivel biztosak voltunk benne, hogy nem szeretnéd ezt. Nem akarnád, hogy máshogy viselkedjenek veled, így nagy nehezen, de sikerült rávennünk, hogy minden maradjon a régi tervben.

  - Köszönöm - suttogom. - Nem mondom, hogy így sokkal jobb, de már kezdek feloldódni. Szerencsére a többiek nem hozzák fel, így szép lassan én is feldolgozom majd a történteket, de sosem bocsájtok meg magamnak teljesen...

  - Meglátod, hogy egy nap arra ébredsz, hogy minden rendben lesz, hogy már csak egy apró hiba volt az életedben, amit tettél, még ha nem is volt így. Lassan sokkal könnyebb lesz, hiszen nem vagy egyedül, mindenki segíteni fog neked. De számodra a legnagyobb segítség Harry lesz, ebben biztos vagyok.

  - Igen, én is így gondolom,  hogy ő lesz az a személy, aki a legtöbbet fog a felejtésben segíteni - értek vele egyet. 

II.évad 4.rész - "Ti meg mi a francot csináltok?"

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, de az olyan semmilyen lett. Igazából az izgalom is

a végén kezdődik, de az csak a következő részben fog folytatódni.

Remélem nem fogtok rám nagyon haragudni miatt.

Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

Lottie Tomlinson

  Miután Harryék elmentek, én még sokat gondolkodtam a történteket. Boldog voltam. Éreztem, hogy még nincs minden veszve, hogy még van esélyem a boldogságra. Lehet, hogy nem cselekedtem helyesen, de nem érdekel. Nem érdekel, mert szükségem van rá, nélküle nem vagyok önmagam. Az elmúlt héten, alig bírtam ki nélküle. Igaz látni sem akartam, hiszen nem tudtam volna mit csinálok, ha a közelemben kerül és rákérdez, hogy tényleg miatta tettem...
  De most nem is akarok erre gondolni. Ez már a múlté és szeretném, ha ott is maradna. Nem akarok még egyszer akkora hibát elkövetni, sőt egyetlen egyszer sem szeretnék a jövőben vétkezni. Sejtem, hogy ez valószínűleg nem így lesz, de bízom benne, hogy apróbb hibákon kívül semmi sem lesz.
  Lux az ágyamon játszik a babájával, miközben én a kezemben lévő telefont bámulom. Louis megtiltotta, hogy bármit is keressek arról az egy hétről, amit a klinikán töltöttem. A média nem tudja, hogy hol voltam, de egy csomó pletyka keringet rólam, ami valószínűleg közelebb áll az igazsághoz, mint gondolnám. Így inkább az asztalra teszem a telefonom, majd leülök Lux mellé az ágyra.
  - Minden rendben, kislány? - simítok végig a haján. - Nagyon csendes vagy - jegyzem meg.
  - Persze, jól vagyok Lottie - emeli fel mosolyogva a fejét - csak hiányzik...
  - Ki hiányzik? - kérdem kíváncsian.
  - Harry - suttogja - már alig beszél velem. Haragszik rám valamiért? - kérdi szomorúan.
  - Biztos vagyok benne, hogy nem haragszik rá. Ki tudna haragudni egy ilyen tündéri kislányra? - nevetek fel. - Biztosan csak elfoglalt - nyugtatom meg. - De mit szólnál, ha beszélnék vele?
  - Megtennéd? - csillannak fel szemei.
  - Érted bármit - nyomok egy puszit az arcára.
  Míg Lux aludt felhívtam anyát. Nem volt könnyű válaszolni a kérdéseire, de megtettem, mivel tudom, hogy csak azért teszi fel őket, mert aggódik értem. Valószínűleg én is ezt tenném a helyébe. Szerencsére sikerült kicsit megnyugtatnom. A többiekkel is sikerült beszélnem. Fizzy-vel kicsit tovább tartott, mivel muszáj volt elmesélnie, hogy randira hívta a suli egyik menő fiúja. Örülök, hogy ennyire izgatott miatta, de remélem nem esik abba a hibába, amibe én. Nem szeret bele túl hamar. Először ismerje meg, tudja, hogy neki való-e vagy sem és csak utána kezdjem érzelmeket táplálni iránta.
  - Ne izgulj, biztos vagyok benne, hogy jó lesz - próbálom kicsit lenyugtatni.
  - De Lottie, te ezt nem érted. Dany a suliban menő, én nem igazán, csak Louis miatt. Mi van, ha nem fog kedvelni, ha megismer?
  - Fizzy, kedvelni fog. Ha pedig nem akkor nem is érdemelt volna meg téged - teszem hozzá. - Meglátod, hogy minden remek lesz. Miután hazajössz, ha szeretnél nyugodtan hívj fel vagy írj, nem számít nálunk hány óra van, rendben?
  - Akkor is megtettem volna, ha nem kéred - nevet fel. - Tudod, anyának nem tudom, hogyha képes leszek bármit is elmesélni, mivel már az agyamra megy a sok aggódásával. Mióta megtudta mi történt vele, úgy ellenőriz minket, mint egy bűnözőt.
  - Sajnálom... - suttogom.
  - Nem, a francba nem úgy értettem. Csak sokkal többet aggódik, mint eddig tette - sóhajt fel. - Te jól vagy?
  - Igen, minden rendben velem. Miattam nem kell aggódni, hamarosan teljesen jól leszek és ígérem, amint tehetem meglátogatlak titeket és akkor majd jól elbeszélgetünk Danyről, rendben?
  - Szavadon foglak - kuncog fel. - De most mennem kell, mert itt még tanítás van. Mázlista. Még beszélünk. Szeretlek és vigyázz magadra.
  - Én is téged, vigyázz a többiekre! - köszönök el tőle.
  Milyen hamar telik az idő. Tegnap még pelenkában szaladgált, ma pedig már randizik. Szerettem volna ott lenni és segíteni neki a készülődésben, de biztos vagyok benne, hogy egyedül is nagyon ügyes lesz. Fizzy mindig feltalálja magát a kínos helyzetekben, bár remélem azért jól sül el az első igazi randija.
  Nevetés zavarta meg a gondolataimat, majd kinyílt az ajtó. Louis, Harry és Lou lépett be rajta, mire én egyből az ajkam elé emelem a mutatóujjam, hogy maradjanak csendben, mivel Lux alszik.
  - El sem tudod hinni mennyire hálás vagyok - áll meg előttem Lou. - Nem lett volna kire hagynom ezt a kis rosszaságot - pillant az alvó lányára. - De, ahogy látom rád hallgat.
  - Bármikor Lou, mindig szívesen vigyázok rá. Bár nem gondoltam volna, hogy a történtek után is engedi fogod, de örülök, hogy nem ítélsz el.
  - Sosem tenném - rázza meg a fejét. Nem vagyok olyan - nyugtat meg. - Én nem csalódtam benned. Hibát követtél el, de még fiatal vagy és tanultál belőle, legközelebb pedig óvatosabb leszel - nyom egy puszit a homlokomra.
  - Semmit sem fogok elkövetni, amivel a szeretteimnek fájdalmat okozok - suttogom. - Nem akarom, hogy miattam aggódjanak, bár szerintem ezen már nem tudok változtatni, mert képtelenek lesznek elfelejteni, amíg csak élnek, ahogy én is - sóhajtom.
  - A szülők dolga, hogy aggódjanak a gyerekeik miatt, ezt tapasztalatból mondom. Hidd el nekem, akkor is folyamatosan azt kérdeznék, hogy vagy, ha semmi sem történt volna, mert távol vagy tőlük és nem tudnak rád vigyázni - mosolyog rám, majd Lux mellé sétál.
  - Úgy érzem, hogy a turné kezdete óta te lettél a második anyukám - közlöm vele. - Mindig számíthatok rád és ha tanács kell, akkor te segítesz nekem, ha tudsz. Köszönöm Lou, tényleg.
  - Bármikor. A szobám ajtaja mindig nyitva áll előtted. Ha nem vagy biztos a döntésedben és nem tudod kinek mond el a történteket, akkor hozzám nyugodtan fordulhatsz és együtt kitalálunk valamit. De most már megyünk, mert ha nem teszem ágyba, akkor hamarosan itt fog teljesen álomba merülni és képtelenség lesz felébreszteni.
  - Köszi, Lou. Jó éjt - búcsúzok el tőle. - Na kapok egy puszit kislány? - mosolygok Luxra, mire egy cuppanós puszit nyom az arcomra. - Holnap találkozunk - integetek nekik, majd csukom be az ajtót utánuk.
  Louis zuhanyzik, Harry pedig elment telefonon beszélni, így egyedül tartózkodom a szobában. Nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne bújjak Harryhez, de ma még nem tehetem meg. Louisnak csak holnap mondjuk el. Bár még fogalmam sincs, hogy fog zajlani az egész, de biztos vagyok benne, hogy ezt a beszélgetést nem is lehet előre megtervezni. Ez akkor fog eldőlni, amikor majd bevalljuk, hogy újra együtt vagyunk.
  - Beszéltél anyáékkal? - szólal meg Louis, mire én ijedten ugrok egyet.
  - Jézus Lou, muszáj a frászt hoznod rám? - pillantok rá, mire mosolyogva vonja meg a vállát. - Igen beszéltem velük, jól vannak. Nektek, hogy ment?
  - Minden remek volt, csak tudod fárasztó - dől el az ágyán. - Holnap délután pedig koncert, ami azt jelenti, hogy a holnapi napunk sem lesz könnyű.
  - Te választottad ezt a szakmát - szólalok meg - fogadd el a nehézségeit is.
  - Tudod, hogy ezt nem panaszkodásként mondom, csak örülnék, ha egy nap hulla fáradtan esnék az ágyba.
  - Akkor én hagylak is aludni, én még kimegyek kicsit a teraszra, reggel találkozunk. Jó éjt, Lou - mosolygok rá.
  - Ne maradj sokáig, mert holnap te is velünk tartasz - kacsint rám. - Jó éjt - húzza magára a takarót, majd kapcsolja le a kislámpáját, én pedig csendben megyek ki a teraszra.
  Harry már több, mint egy fél órája telefonál. Nem tudom, hogy kivel beszélget, de remélem minden rendben van. Kényelembe helyezem magam, majd felnézek az égre. Millió csillag ragyog le rám, mire mosolyognom kell. Mindig is szerettem az éjszakát bámulni. Emlékszem, hogy mikor kicsi voltam egyszer megpróbáltam megszámolni a csillagokat, de persze Louis kinevetett, most már én is nevetnék, bár akkor még nem tudtam, hogy nem lehet őket megszámolni.
  Az ajtó nyílására oldalra kapom a fejem, majd mosolyogva veszem tudomásul, hogy Harry lépett ki rajta. Vigyorogva közelít felém, majd ül le mellém. Természetesen kettőnknek kicsit kevés a hely, így az ölébe emel, majd szorosan magához húz.
  - Egész nap erre a percre vártam - suttogja a nyakamba, miközben édes puszikkal hinti be a bőröm.
  - Nekem is hiányoztál - bújok a lehető legközelebb hozzá. - Minden rendben? - kérdem, mert érzem, hogy egy kicsit feszült.
  - Persze, csak a holnapon gondolkodom - sóhajt fel. - Biztos vagyok benne, hogy nem fogja jól fogadni, de nem érdekel. El kell fogadni, ő maga is tudja, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Nem te döntöd el, hogy kibe zúgsz bele, hanem ő.
  - Meg fogja érteni, muszáj lesz neki, mert hiába nem fog neki tetszeni, én veled leszek és már nem fogok előtte titkolózni, ha elmondtuk - pillantok csillogó szemeibe.
  - Amíg te itt vagy velem, minden sokkal könnyebb - mosolyog rám - nekem csak te kellesz és ezt ő is tudja, csak képtelen elfogadni, mert ő még mindig azt hiszi, hogy meg kell téged védenie, pedig már te is tudsz magadra vigyázni.
  - Mellesleg, hiányzol Luxnak. Azt mondta nekem, hogy az elmúlt napokban alig foglalkoztál vele - biggyesztem le az ajkam.
  - Mivel túlságosan elfoglalt a tény, hogy miattam tetted, amit tettél. Nem akartam megbántani, csak nem voltam olyan állapotban, hogy másokkal foglalkozzam, de ígérem, hogy bepótolom.
  - Sajnálom, hogy miattam aggódtál - motyogom. - Ígérem többet semmit sem teszek...
  - Nem kell megígérned, mert mostantól én is melletted leszek és nem fogom megengedni, hogy butaságot tégy magaddal - nyom egy puszit az ajkamra.
  - Szeretlek - húzom magamhoz, majd tapasztom ajkaim az övéire.
  Keze a combomra téved, majd feljebb emel az ölében. Mellkasunk egymásba forr, kezeimmel a hajába túrok, miközben elmélyítjük a csókunkat. Mit meg nem adnék, ha bemehetnénk a szobába, de tudom, hogy az nem lenne jó ötlet, mert Louis biztosan felébredne. Szeretnék ma éjjel az ő karjaiban elaludni, de ma még nem történhet meg, viszont holnap egyáltalán nem érdekel mi lesz, igenis vele fogok aludni.
  - Ti meg mi a francot csináltok? - kérdi egy ideges hang mellőlünk.

II.évad 3.rész - "Meg fog ölni, ha megtudja"

Sziasztok!

  Meghoztam nektek a következő részt, remélem tetszeni fog. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat is. Boldog vagyok, hogy tetszik a történet és várjátok a részeket. Kíváncsian várom a véleményeiteket!

Ölellek Titeket!

Lottie Tomlinson

  Természetesen mindenkinek feltűnt, hogy nem vagyok valami jó hangulatban. Harrynek persze sikerült eltitkolnia, pedig alig pár perce még ő is ideges volt. Miért megy neki ilyen könnyen és én miért nem tudok megszabadulni a bennem haragtól?! Utálom, hogy nem tudom uralni magam. Utálom, hogy csak bámulok ki a fejemből és csak testileg vagyok jelen. Utálom, hogy mindenki próbálja felkelteni a figyelmem, de mégsem sikerül nekik. De, amit a legjobban utálok, hogy ez lett közöttünk. Mindez nekem köszönhető, hiszen, ha nem történt volna semmi, akkor most biztosan nem ebben a helyzetben lennénk. Harryvel boldog lennék, majd szép lassan elmondanánk a többieknek is. Képes lennék a többiekkel nevetni és beszélni, mintha semmi sem történt volna. Szeretnék az a lány lenni, aki akkor voltam, csak az a gond, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem lesz könnyű visszaszereznem a régi énem. 

  - Lottie, szeretnél nekem ma segíteni? - kérdezi mosolyogva Lou, miközben Lux kezébe adja a poharat, hogy ihasson belőle. 

  - Miben kellene nekem segítenem? - pillantok rá. 

  - Arra gondoltam, hogy míg én segítek a fiúknak felkészülni - néz végig az asztal körül ülőkön - addig te vigyázhatnál Luxra. Nagyon szeret veled lenni és hiányzol is neki, szóval megköszönném, ha elvállalnád pár órára.

  Valamiért nehezemre esik elhinni, hogy Lou tényleg képes rám bízni a gyereket, mikor tudja, hogy mi történt velem. Igaz már semmi bajom, de azt hittem, hogy ezzel a cselekedetemmel elvesztem mindenki bizalmát, erre mindenki úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Ennek egy részben örülök, más részben pedig zavar, hogy nem mondanak semmit sem. Adják ki magunkból, legyünk túl rajta, hogy én is könnyebben legyek a közelükben, de tudom, hogy ez nem fog megtörténni.

  Lou ölében ülő Luxra pillantok, aki mosolyogva figyel engem a válaszomra várva, mire én is most először nem erőltetett mosolyt húzok ajkaimra. Vigyorogva nézek csillogó szemeibe, majd fel az anyukájára és aprót bólintok.

  - Miért is ne? Hiszen imádom ezt a kis csöppséget. Jól elleszünk a mai napon, ugye Lux? - simogatom meg az arcát, mire ő felkuncog.

  - Köszi Lottie - néz rám hálásan Lou. - Örülök, hogy nem kell másvalakire hagynom, benned megbízom és tudom, hogy mennyire jól kijöttök egymással. 

  A reggeli további részében csendben maradtam, de persze a perzselő tekintetet folyamatosan magamon éreztem. Nem tudom, hogy mit akar ezzel elérni, de egy biztos nagyon felidegesít, ha továbbra is ezt fogja csinálni. Mi a fenéért akarja ennyire tudni, hogy mi volt és miért érzem azt, hogy ismét Louisnak köszönhető, hogy nem közeledik hozzám. Pedig az éjszaka azt hittem más lesz, de úgy látszik csak egy gyenge pillanat volt az egész.

  Szép lassan mindenki elment készülni, mi pedig ismét kettesben maradtunk Harryvel, bár most Lux is itt volt, aki éppen az ágyamban aludt. Louis pedig elment beszélni El-el, ami azt jelenti, hogy fél órán keresztül biztosan kettesben leszek vele. Már előre érzem, hogy nem lesz itt hosszú csend, csak ki kell várja az alkalmat, hogy ismét faggatózni kezdjen.
  - Szólalj végre meg és essünk túl rajta, mert nem tudom meddig tudom még elviselni, hogy így bámulsz - szólalok meg ingerülten. - Döntsd el végre mit akarsz, mert amikor így nézel azt érzem, hogy kívánsz... ahogy én is - teszem hozzá alig hallhatóan.
  Biztos vagyok benne, hogy tisztán hallotta, amit az előbb mondtam, pedig nem akartam, hogy tudja. Bár abban biztos vagyok, hogy neki ez már korábban is leesett, de akkor miért nem zár a karjai közzé. Nem veszi észre, hogy szükségem van rá, még akkor is, ha én sem merem bevallani magamnak? Szükségem van valakire, aki megnyugtat, hogy minden rendben lesz, hogy nem lesz semmi bajom, hogy képes leszek újra a régi lenni. Szükségem van rá, még akkor is, ha ő tette mindezt velem, az akarata ellenére. Legtöbb esetben ott találsz menedékre, akitől pont menekülni próbálsz. Semmi szükségem a sajnálatára, de belátom, hogy rá igen, jobban mint bármikor.
  - Miért taszítasz el magadtól, mikor tudod, hogy csak te tudsz nekem segíteni? - kérdem, miközben lassan rá emelem a tekintetem. Arcáról sugárzik a fájdalom és bánat, meg persze a sajnálat is. - Te magad is tudod, hogy szükségem van rád... - suttogom.
  - Ne mondj ilyet, mert olyat teszek, amit megígértem, hogy nem fogok - túr a hajába, feszültem. Látom rajta, hogy nem tudja eldönteni mit tegyen. Biztos vagyok benne, hogy a vállán ülő 'angyal' azt mondja neki, hogy maradjon távol tőlem, mivel megígérte, viszont az 'ördög' arra bíztatja, hogy zárjon a karjai közé, hiszen erre van szükségem. Mit számít, hogy mit ígért, mikor tudja, hogy nekem szükségem van rá?!
  - Kit érdekel, hogy mit ígértél? - török meg. - Engem nem. Szükségem van rád, te is tudod, én is tudom. Eddig is tudtam, csak nem mertem bevallani, mert képtelen vagyok elfogadni a sajnálatot, amit érzel, ha rám nézel. De szükségem van rád, csak rád...
  - Nem, neked nem rám van szükséged, hiszen én tettem ezt veled - jelenti ki, de amint rám emeli szemeit, tekintete meglágyul, kétségbeesett arcom látva. - A francba is! - indul meg felém, majd szorosan a karjai közé zár. - Meg fog ölni, ha megtudja - suttogja a hajamba.
  - Nem hagyom - motyogom a mellkasába. - Nem fogja megtenni, ha rájön, hogy mire van szükségem, ahhoz, hogy újra önmagam legyek. Rád van szükségem és erre ő is rá fog jönni. Mit csinálsz? - kérdem, mikor kezem megfogva kezd el a fürdő felé húzni.
  - Itt nem tehetem meg azt, amit már órák óta szeretnék - néz vissza a válla felett, majd kinyitja a fürdő ajtaját és behúz magával és bezárja az ajtót. Vággyal teli szemeibe nézek, majd hátam az ajtónak támasztom és várom, hogy tegyen valamit. - Lottie - teszi egyik kezét mellém, majd hajol közel hozzám, míg a másik tenyere a csípőmre téved. Testével teljesen az ajtóhoz présel, mire én felsóhajtok. Ajkával lassan közelít az enyém felé, de mielőtt még találkoznának megáll és a szemembe néz, mintha attól félne, hogy megállítom, pedig eszembe sem jutott ilyet tenni.
  - Tedd már meg - motyogom remegő ajkakkal, miközben kezeim a vállára csúsztatom.
  Több sem kell neki, ajkainkat összeérinti, majd lágyan csókolni kezdi, mire mindkettőnkből hatalmas sóhaj szakad fel. Hasamban újra életre kelnek a pillangók, szívem máris gyorsabban ver ajkai gyengédségére. Csipejét az enyém ellen nyomja, én pedig belenyögök a csókunkba. Kíván, ahogy én is őt, de mindketten tudjuk, hogy csak ennyi lehet egyenlőre kettőnk között, ennek ellenére mégis felemel a földről, én pedig gondolkozás nélkül fonom köréje a lábaim. Tenyerét a pólóm alá rejti és lágyan cirógatni kezdi a bőröm, mire nekem lángba borul az egész testem. Úgy hiányoztak már az érintései, de akkor miért érzem azt, hogy ez csak egy álom, amiből bármelyik percben felébredhetek?!
  Zihálva válnak el az ajkaink, pár perc elteltével. Homlokát az enyémnek dönti, majd lassan felnyitja a szemeit.
  - El sem tudod képzelni, hogy aggódtam érted, miután felfogtam, amit akkor mondtál... - suttogja. - Magamat hibáztattam. Hazamentem, majd a szobámban ülve azon agyaltam, hogy nem vettem észre, hogy mi zajlik körülötted?! Hogy nem tűnt fel, hogy végig szerelmes voltál belém. A srácok is észrevették, hogy valami bajom van, de semmit sem mondtam nekik... két napig hozzám sem lehetett szólni. Be szerettem volna menni hozzád, de tudtam, hogy az nem jó ötlet. Azt hittem, hogy az lesz a legjobb, ha elengedlek, de tudtam, hogy arra képtelen lennék. Nem tudok elengedni egy olyan lányt, aki boldoggá tesz, aki nélkül már nem érzem teljesnek az életem. Most pedig újra ott tartunk, hogy titkolóznunk kell, de én már nem akarok - rázza meg a fejét. - Azt szeretném, ha mindenki tudná, hogy milyen fontos vagy nekem, el akarom mondani mindenkinek, hogy mit jelentesz nekem.
  Fogalmam sincs, hogy mit kellene erre mondanom?! Annyi minden kavarog most a fejemben, de mégsem tudok megszólalni.
  - Akkor ne titkoljuk tovább - nyögöm ki, ami először az eszembe jut. - Csak egy napot kérek, hogy összeszedjem magam és holnap elmondom Louisnak. Nem érdekel, hogy mit fog hozzá szólni. Ha fontos vagyok neki, akkor elfogadja, más választása nem nagyon van - nézek a szemébe.
  - Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor én is veled leszek azokban a percekben, hiszen ez kettőnkről szól - vágja rá. - Nem fogom engedni, hogy egyedül közöld vele ezt az egészet.
  - Rendben - bólintok rá, majd egy puszit nyomok duzzadt ajkára.
  - Hiányoztál - rejti arcát a nyakamba. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire - nyom egy nedves csókot a fülem mögé.
  - Te is nekem - ölelem szorosan át a nyakát.
  Mivel tudtuk, hogy Louis bármelyik pillanatban betoppanhat, lassan elszakadtunk egymástól. Én visszamentem a szobába, Harry pedig a fürdőben maradt. Éppen időben foglalom el magam a telefonommal, mikor nyílik az ajtó, majd Louis lép be rajta mosolyogva.
  - El üdvözöl - pillant rám. - Azt mondta, hogy egy hét múlva találkozunk New Yorkban. Hiányzol neki és szeretne veled beszélni.
  - Ő is hiányzik nekem - vallom be. El tudom képzelni, hogy miről akar beszélni, de nekem is van néhány dolgom, amit el akar neki mondani. Úgy érzem ő tud nekem segíteni, hiszen ismer és tudja már elég rég, hogy mit érzek Harry iránt.
  - Biztos, hogy nem baj, hogy neked kell vigyáznod Lux-ra? - bök az alvó kislány felé.
  - Nem, szeretek rá vigyázni - vágom rá, mire Louis bólint egyet, majd a bőröndje felé lép és kivesz belőle tiszta ruhákat. - Louis?
  - Igen?
  - Anya nagyon haragszik rám? - kérdem csendesen. - Tudom, hogy nem mondja ki, de biztos vagyok benne, hogy csalódást okoztam neki, ahogy mindenkinek...
  - Honnan veszed ezt a butaságot? Nem haragszik rád, csak aggódik érted, de hogy minden nap hallhatja a hangod megnyugtatja őt és én is minden egyes nap felhívom, hogy elmondjam neki, hogy jól vagy. Szerintem míg mi nem leszünk itt, hívd fel és beszélj vele kicsit - néz rám a válla fölött. - Biztosan örülne neki.
  - Én is gondoltam rá - válaszolom.
  Hogy a fenébe fogjuk neki elmondani holnap? Most annyira nyugodt, de ha megtudja akkor biztos vagyok benne, hogy kitör a harmadik világháború, aminek én leszek az oka, de már nincs visszaút. Szeretem őt, de meg kell értse, hogy én kit szeretek és el is kell fogadja, ha tetszik neki, ha nem.

II.évad 2.rész - Feszült hangulat

  Sziasztok! Meghoztam nektek az új részt, amit nagy nehezen sikerült megírnom. Igazából csak holnap akartam kitenni, de már két napja itthon vagyok, mert nem vagyok valami jól, így sikerült ma befejeznem. Remélem tetszeni fog! Köszönöm szépen a kommenteket és az olvasókat! Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

  Lottie Tomlinson

  Oda sem kell fordulnom, hogy tudjam ki az. A tarkómon lévő bizsergés elárulja. Csak az ő közelében érzem ezt, senki más nem képes kiváltani belőlem, rajta kívül. De miért jött ki? Miért jött utánam, hiszen biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy kint vagyok. Kerül, nem néz rám, csak akkor szól hozzám, ha muszáj, most mégis kint van egy légtérben velem. á

  Szorosabban húzom össze a takarót magamon, mintha az elrejthetne előle, Érezem, ahogy engem néz, ám nekem nincs elég bátorságom, hogy felé fordítsam a fejem és találkozzak azokkal az igéző zöld szempárjaival. Nem tudom, hogy képes lennék a szemébe nézni, ilyen állapotban. A gyógyszerek miatt, amit az orvos írt fel, sokkal érzékenyebb vagyok és ez ebben a pillanatban nem sülne el jól, abban biztos vagyok.

  Egyszerűen nem tudom elviselni ezt a csendes. Más esetben ez megnyugtató lenne, de ebben az esetben kínos és zavaró. Mindketten tudjuk, hogy meg kellene szólalnunk, de azt már nem, hogy mit is mondhatnánk. Mivel képtelen vagyok tovább egy helyben maradni, kibontakozom a takaró fogságából, majd felállva indulok el az ajtó felé, egészen addig, míg meg nem érzek egy meleg kezet a csuklómra fonódni. 

  - Ne menj el - suttogja alig hallhatóan. - Nem akarom, hogy bemenj.

  - Be kell mennem. Nem tudok a közeledben lenni, hogy ne akarjak hozzád bújni, de látszik, hogy te nem szeretnéd ezt, így jobb lesz ha bemegyek - válaszolom, továbbra is az ajtót bámulva. - Kérlek engedj el. 

  - Gyere ide - rántja meg egy kicsit a kezem - hozzám.

  A már így is zaklatott szívem, még gyorsabb tempót vesz fel. Azt kérte, hogy menjek oda hozzá? Vagy csak beképzeltem az egészet... De az nem lehet, hiszen továbbra is fogja a csuklóm, nem létezik, hogy csak képzeltem volna az egészet. Biztos vagyok benne, hogy kimondta a szavakat, már csak azt kellene eldöntenem, hogy mit is tegyek. Odamenjek és engedjem, hogy magához öleljen vagy meneküljek el? Képes lennék minden magyarázat nélkül elsétálni, miközben ő arra kér, hogy maradjak? Ha a szívemre hallgatok, akkor nem, viszont, ha a döntésembe az eszem is bevonom akkor már nem vagyok benne olyan biztos, hogy képes lennék maradni. Ha védeni próbálnám magam a sajnálatától, akkor minden bizonnyal bemennék és vissza se néznék, de mi van akkor, ha a szemébe nézve nem fedeznék fel sajnálatot?

  - Ne gondolkozz, csak maradj, kérlek - repít vissza a gondolataimból kérése.
  Szemeimet lehunyom, majd mély levegőt veszek és visszalépek az ajtóból, de nem állok meg előtte. A terasz széléhez lépek, miután elenged, majd kezeimet a kőfalra fektetve nézem az elém táruló tájat. Nem tudom, hogy meddig leszek képes itt maradni, szótlanul, de egyre nagyobb feszültséget érzek a levegőben, ami közelebb és közelebb taszít hozzá.
  - Sajnálom - szólal meg, mire lassan hátra fordulok, majd ránézek. - Sajnálom, hogy ezt tetted... miattam - suttogja, mire én megdermedek.
  Eddig végig abban reménykedtem, hogy nem értette mit mondtam neki, mielőtt kiment volna a szobából, de most minden szétfoszlott. Eddig erősnek mutattam magam, de ebben a pillanatban, már képtelen vagyok rá. Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, hiszen tudja. Tudja, hogy miatta tettem...
  Szemeim könnyekkel telnek meg, miközben szép lassan csúszok le a földre, mivel remegő lábaim nem bírtak tovább tartani. Homlokom a térdeimre fektetem, miközben kezeimmel a hajamba túrok.
  - Tehát igaz, eddig abban reménykedtem, hogy valamit félreértettem, de most így látva téged, látom, hogy nem tévedtem. Tényleg miattam tetted.
  El akarok innen tűnni, de sajnos nem lehet. Ha bemegyek a szobába, akkor Louis biztosan felébred a sírásomra, ha pedig itt maradok, előtte fogok. Egyik sem tetszik, de inkább itt maradok, mert Louisnak nem akarok semmit sem megmagyarázni. Ez az a dolog, amit remélem, hogy soha az életbe nem tud meg, rólam. Nem tudhatja meg, hogy miért tettem, mert akkor biztos vagyok, hogy végleg összevesznének és még csak a közelembe se engedné Harryt. pedig neki köszönhető, hogy az utóbbi időben jobban voltam gyógyszer nélkül is, csak hát az elvonási tüneteket nem lehet elkerülni...
  Gondolataimból két erős kar szakít ki, ami felhúz a földről, majd magához húz. Érzem az illatát, a testéből áradó meleget, érzem ő magát. Karom az oldalamnál nyújtózik ki, egészen addig, míg dereka köré nem fonom őket és markolom meg a pólóját. Felsóhajt, majd még ennél is közelebb húz magához, míg már semmi szabad hely sincs közöttünk.
  - Nem akarom elhinni, hogy miattam tetted és azt sem, hogy én semmit sem vettem abból észre, hogy mit éreztél már akkor is irántam. Mikor kezdődött mindez Lottie, mióta vagy szerelmes belém?
  - Nem számít, Harry... - motyogom a pólójába.
  - De nekem igenis számít - vágja rá. - Én tudni szeretném, kérlek mond el.
  - Nem akarok róla beszélni - távolodom el tőle. - Nem tudok és nem is akarok neked róla beszélni. Lehet, hogy te nem veszed észre, de én látom. Látom, hogy nézel rám, már most. Bele sem akarok gondolni, hogy néznél, ha elmondanék mindent. Nem akarok olyan lány lenni, akit mindenki sajnál. Elkövettem egy hibát, amiért megfizettem, kigyógyultam belőle és ha nem leszek hülye, akkor többet nem lesz szükségem orvosi segítségre...
  - Miattam követted el azt a hibát, szerintem jogom van tudni az igazat - néz a szemembe összeráncolt homlokkal. - Miért nem akarod nekem elmondani?
  - Mert, nem akarom, hogy gyengének nézz, nem akarom, hogy magadat okold és azt sem, hogy utána teljesen máshogy néz rám. Bár már most is máshogy nézel - túrok a hajamba. - Már sosem láthatom a csillogást a szemedben, ha rám nézel, csak a sajnálatot, szóval nem fogom elmondani, hiába erőlteted.
  - Miért vagy ennyire makacs? - kérdi morogva. - Én csak meg akarom érteni, hogy miért tetted!
  - Azért, mert beléd szerettem ez elég indok? - emelem feljebb a hangom.
  Pár másodpercig még engem néz, aztán elfordítja a tekintetét rólam és a hajába túr. Hallom, hogy valamit motyog az orra alatt, de azt nem értem, hogy mit. Miért akarja ennyire tudni az egész történetet? Miért nem elég neki annyi, amennyi tud? Már az is több, mint amennyit tudnia kéne.
  - Rajtam kívül tudja bárki is az okát? - fordul vissza hozzám, mire én megrázom a fejem. - És nekem sem akartad elmondani azon a napon, csak kicsúszott, igazam van? - bólintok. - Remek és mégis mit találtál volna ki Lottie, miért kezdtél el drogozni? Amilyen hülye vagyok még el is hittem volna az 'okát', mert biztos vagyok benne, hogy sose avattál volna be a valódi okába... hagytad volna, hogy úgy éljek, mintha nem is én lennék a személy, aki miatt elkezdted. Szerinted ez normális?
  - Őszintén Harry, most azért vagy ennyire kiakadva, mert megtudtad, hogy te vagy az oka vagy azért, mert ha akkor nem csúszik ki a számon, akkor sosem mondom el neked?!
  - Nem tudod - sóhajt fel. - Utálom, hogy miattam tetted tönkre az életed... - kezd bele, de én nem engedem neki befejezni.
  - De neked köszönhetően telt csodásan pár hét is az életemből - vágom rá. - Miattad akartam rávenni magam, hogy leszokjak... csak egyedül nem ment.
  - Sosem kellett volna rászoknod, miattam sosem kellett volna - néz a szemembe, majd bemegy a szobába, engem magamra hagyva.

***

  Fogalmam sincs, hogy hány óra lehetett, mire bementem a szobába. Rajtam kívül mindenki aludt, én mégsem voltam képes rá. Fáradt voltam és valószínűleg az is leszek egész nap, mivel ezek után biztosan nem fogok már tudni annyira megnyugodni, hogy elaludjak, így szép lassan megvárom míg a Nap ébredezni kezd.

  Mikor meghallom, hogy valaki ébredezni kezd, megfordulok és Louis álmos tekintetével találom szemben magam. Hatalmas ásítás után, halványan rám mosolyog, ám én még mindig nem nyugodtam meg, így képtelen vagyok viszonozni azt. 

  Mivel látta, hogy nem fogok vele beszélgetni, fogta magát és kiment a fürdőbe, míg én ismét kettesben maradtam vele, bár ő most alszik, szóval jobb, mint az éjszakai találkozásunk. De nem telik el sok idő és ő is felébred. Az ágya szélén ülve engem bámul, míg én próbálom kizárni, azzal, hogy a plafont bámulom. 

  - Reggelt! - lép ki Louis vidáman, majd köszön Harrynek.

  - Reggelt. - válaszolja morogva.

  - Na jó - sóhajt fel. - Miért néztek ki úgy mindketten, mintha képesek lennétek megfojtani egy kiskanál vízben csak azért, mert annyit mondtam, hogy reggelt? 

  - Semmi bajom! - vágja rá. 

  - Igen Louis, mégis mi bajom lehetne? - vonom fel a szemöldököm. - Csak vannak olyan személyek, akiknek nem elég, ha tudják az igazság egy részét, nekik muszáj megtudniuk az egészet.

  - Na jó, szerintem történt köztetek valami, amiről én nem tudok - váltogatja közöttünk a tekintetét. 

  - Honnan veszed ezt a marhaságot? - kérdek rá.

  - Mivel az előbb végig Harryt bámultad, miközben beszéltél, ami annyit jelent, hogy neki céloztad - vonja meg a vállát. - Fogalmam sincs, hogy mi történt köztetek, de jobb, ha megbeszélitek, mert nem leszek képes sokáig ilyen feszültség között élni. 

  - Szerintem nincs mit megbeszélnünk - vágom rá.

  - Szerintem meg van! - néz rám dühösen a göndör.

  - Fogadd el, hogy nem mondok többet! - csattanok fel. - Nem lenne jobb, ha tudnád az egészet, nem mondom el, fogadd el Harry!

  - Azt hiszem én magatokra hagylak titeket, lent találkozunk - lép ki a szobából Louis. 

  Louis távozása után morogva lépek a bőröndömhöz, majd veszem ki belőle a ruhákat és indulok el a fürdő felé, ahová minden szó nélkül lépek be, mit sem törődve Harryvel. 

  Egy gyors zuhanyzás után magamra kapom fekete toppom és nadrágom, majd hajam megfésülve lépek ki a szobába, ahol Harryt még mindig ugyanabban a helyzetben találom. Az őrületbe kerget, hogy minden mozdulatom figyeli, miközben felveszem a bakancsom. 

  - Szeretnél valamit, vagy mostantól végig így fogsz bámulni? - csattanok rá.

  - Az igazat! - néz a szemembe.

  - Hát akkor jó találgatást, mert tőlem nem fogod megtudni. 

  - Annyira szeretnélek megcsókolni, ebben a pillanatba - lép hozzám közelebb.

  - Akkor miért nem teszed? - vonom fel a szemöldököm.

  - Mert nem lehet - néz a szemebe.

  - Miért? - kérdem suttogva.

  - Megígértem valakinek, hogy nem okozok neked több fájdalmat, hogy sosem kerülök olyan közel hozzád, mint egy héttel ezelőtt voltam. Bár nem lesz könnyű, de be fogom tartani, hogy csak barátok lehetünk. Be kell tartanom - fordul sarkon, majd viharzik be a fürdőbe.

II.évad 1.rész - Visszatérés

Sziasztok! Tudom, hogy egy kicsit hosszabb volt a várakozás, mint ígértem, de most itt vagyok egy újabb évaddal, ami remélem tetszeni fog nektek. Megpróbálok minél hamarabb hozni részeket, de nem ígérhetek semmit sem, csak annyit, hogy próbálkozni fogok és remélhetőleg sikerül is. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat is! Bízom benne, hogy a második évad is tetszeni fog! Jó olvasást!

Lottie Tomlinson

  Egy hét. Hét nap. 168 óra. Ennyi ideig voltam a klinikán. Egyedül. Fogadhattam volna látogatókat, mindig szóltak, hogy jöttek hozzám, de senkit sem akartam látni, így mindig elküldtem őket. Tudom, hogy csak azért jöttem, mert tudni szerették volna, hogy vagyok, de én nem akartam, hogy a sajnálkozó tekintetükkel találkozzak. Nem akartam látni, hogy néznek rám. Semmit sem akartam jobban, mint eltűnni a Föld felszínéről és soha többet szembe sem kerülni azokkal az emberekkel, akiknek csalódást okoztam. 

  Az egyetlen személy, akivel telefonom beszéltem az az anyám volt. Nem akartam, első hívására nem is válaszoltam, de utána az ápolók rávettek, hogy megtegyem. Elmondták, hogy mennyire aggódik értem, hogy milyen megtörtét volt a hangja mikor velük beszélt, így remegő kezekkel, de fogadtam a hívását. Hogy megbántam-e? Nem. Hogy sírtam-e, miután letettük a telefont? Órákon át, de szerintem nem csak én tettem ezt, hanem ő is. Tudom, hogy fájdalmat és csalódást okoztam neki. Magamnak is, de a múltan nem tudok változtatni. Sokat gondoltam rá, hogy mi lett volna, ha... de megértették velem, hogy ez semmire sem vezet. Hogy ezzel semmi jót sem teszek magamnak, inkább csak jobban felemészt a tény, ha erre gondolok és igazuk volt. 

  Az egyetlen dolog, amit képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy elszóltam magam. Nem tudom elhinni, hogy a saját számon jött ki az a néhány szó. Nem akarom elfogadni, hogy nekem köszönhetően szerzett tudomást mindenről. Abban reménykedem, hogy nem értette meg, mire mondtam, de valami azt súgja, hogy mégis. Az is arra utal, hogy tud róla, hogy meg sem próbált látogatni. Ő volt az egyetlen személy, aki nem akart velem találkozni és ez valahol mélyen nagyon fáj. Megértem, de azért még fáj. Nem akartam, hogy ez legyen, sosem akartam, hogy megtudja, erre pont én szólom el magam...

  Viszont, ami még ennél is rosszabb, Louis rávette anyát, hogy velük tartsak végig a turnén, ami még nagyon hosszú. Vigyázni akar rám és azt akarja, hogy minél hamarabb jobban legyek és úgy gondolja, hogy ez neki menne a legjobban velem. Pedig, ha tudná, hogy egyáltalán nem lesz könnyű dolga, mivel magamba fogok zárkózni. Képtelen leszek a szemükbe nézni vagy inkább a szemébe nézni és a közelébe lenni úgy, hogy ő hozzám sem szól vagy rám sem néz. Nem akartam ezt, de úgy látszik az én sorsom sosem nekem kedvez. 

  Az egyetlen dolog, ami kicsit boldogít, az az, hogy az 5SOS srácok is velünk tartanak mostantól, így legalább nem csak a fiúkkal kell legyek, akik ismernek Louisnak köszönhetően. Nem azt mondom, hogy a többiek nem tudják ki vagyok, de ők nem olyan személyek, akik közel állnak hozzám. Bár tudom, hogy ők is másképpen fognak velem viselkedni, de ebben a pillanatban nem érdekel. 

  Louis-val az oldalamon lépkedek a hatalmas repülő felé. Nem szólunk egymáshoz, de tisztán érzem az aggodalmas tekintetét, amit néha rám szegez. A szívem egyre gyorsabban ver a mellkasomban, ahogy már csak lépések választanak el tőlük, tőle. Csak abban tudok reménykedni, hogy egyikük sem fog letámadni, mert arra nem állok még készen. Egyszerűen csak egy elrejtett helyet akarok, ahol egyedül lehetek, ahol senki sem figyel rám. De tudom, hogy ez nem történhet meg. Ezek után biztosan nem engednek, majd szabadon. Mindig lesz valaki, aki bébiszitterkedik felettem és ettől már előre félek. 

  - A srácok már nagyon várják, hogy lássanak téged - szólal meg Louis, mire én felsóhajtok. - Tudom, hogy nem könnyű, Lottie, de mi csak segíteni akarunk neked. Nem szabad menekülnöd előlünk.

  - Nekem viszont időre van szükségem és nem a sajnálatotokra - vágom rá. - Ne viselkedjetek velem úgy, mint egy gyerekkel, mert azzal nem fogtok segíteni. 

  - Te is tudod, hogy egyedül nem leszel képes végigmenni rajta...

  - Akkor majd kitalálok valamit, tudod az elmúlt egy hétben segítettek. Lehet nem egyszerű, de képes vagyok rá. Nem kellenek sajnálkozó tekintetek. Szerinted miért nem akartam egyikőtöket sem látni? Képtelen vagyok a szemetekbe nézni, míg úgy néztek rám, ahogy most te is... Elfogadom, hogy aggódtok és meg is értem, hogy miért, de ne viselkedjetek úgy, mintha egy gyerek lennék, mert azzal nem mentek semmire sem - fejezem be a mondandóm.

  - Meglátjuk mi lesz - ennyit válaszol, majd fellép a lépcsőkön és eltűnik az ajtó mögött. 

  Nekem is követnek kell, de nagy a késztetés, hogy fogjam magam és sarkon fordulva elrohanjak innen. Nem akarok szembekerülni velük, de tudom, hogy nincs választásom. Sóhajtva lépkedek felfelé a lépcsőn. Már az utolsó fokról hallom a hangokat. Louis keményen magyaráz valamit a többieknek, majd amikor megpillantanak mindenki elhallgat. Nem kell nagyon okosnak lennem, hogy rájöjjek én voltam a téma. A srácokra pillantok, majd biccentek egyet, aztán pedig meg sem szólalva lépkedek a repülő végéhez és foglalom el a legutolsó helyet, ahol remélhetőleg egyedül lehetek. 

  Alig helyezkedem el, amikor lépteket hallok. Oldalra kapom a fejem és egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Ő az. Amint felém fordul, azonnal lesütöm a szemeim. Nem tudok a szemébe nézni, még nem megy. Az sem biztos, hogy valaha újra képes leszek majd rá. Érzem perzselő tekintetét, amivel engem néz, majd sóhajtva foglal helyett a másik oldalt lévő ülésen. Ugye nem akar ott utazni?! 

  Lassan emelem fel a fejem és nézek rá. Csak akkor tudatosul benne, hogy zenét hallgatva bámul kifelé az ablakon, ami biztosan annyit tesz, hogy nem áll szándékában távozni. Jobban belegondolva, ő nem is volt ott az előbb amikor feljöttem. Szóval, biztosan nem miattam választotta azt a helyett, hanem, mert ő is távol szeretett volna lenni a többiektől. Remek. 

  Kényelembe helyezem magam, majd felhúzom a térdeim és átölelem őket, miközben a fejem az üvegnek döntöm. Hosszú hetek állnak előttem és fogalmam sincs, hogy fogom kibírni őket. De nem fogom feladni. Nem törhetek össze, mert akkor biztosan visszaesem majd. Megtanultam, hogyha kényszert érzek valami, akkor csinálnom kell valami mást, amit szeretek. Ott például sokat tornáztam és szaladtam. Esetleg rajzoltam, de az nem mindig segített. Biztos vagyok benne, hogy most is fogok találni valami elfoglaltságot.

  Érzem, hogy valaki leült mellém, de nem merem kinyitni a szemem. Fogalmam sincs, hogy kivel találnám szembe magam és arra én fel vagyok-e készülve, ebben a pillanatban. 

  - Tudom, hogy nem alszol - szólal meg mellettem egy ismerős hang, de nem a Harryé, így kinyitom szép lassan szemeim, majd egy halványan mosolygó Zaynnel találom szembe magam. - Tudod, nyugodtan odajöhetnél hozzánk, nem kellene egyedül ülnöd.

  - Jobban szeretek itt lenni, magamba - motyogom halkan, mire kicsit elszomorodik. - Nem veletek van a baj, hanem velem. Képtelen vagyok leülni közétek és úgy tenni, mintha semmiről sem tudnátok, mikor pontosan tudom, hogy ez nem így van. Abban sem voltam biztos, hogy képes leszek felszállni erre a gépre, mégis itt vagyok, de ahhoz, hogy a közeletekbe menjek még kell egy kis idő.

  - Megértem, de tudnod kell, hogy bármikor szívesen fogadunk, még úgy is, ha csendben maradsz és meg sem szólalsz. Nem fogunk semmit sem erőltetni, de tudnod kell, hogy mind szeretünk téged, hogy az ami történt semmin sem változtat.

  - Csak a szemeitekben nem csak ezt látom, hanem a sajnálatot, amit mindig is el akartam kerülni - suttogom.

  - Rendben, akkor megmondom a többieknek, hogy jól vagy - mosolyog rám - de vele - biccent fejével Harry felé - beszélned kellene. Fogalmunk sincs, hogy mi van vele, de ebben az egy hétben alig beszélt velünk, teljesen úgy viselkedik, mint egy zombi. Elkülönült és nem hajlandó elmondani, hogy mi baja van... talán neked elmondaná. - áll fel, majd megy vissza a többiekhez.

  Én pontosan tudom, hogy mi baja. Én. Én vagyok az ő problémája. Beszélnem kéne vele, tudom, de képtelen vagyok rá. Meg akarom magyarázni, hogy mi ez az egész, de nem megy. Egyszerűen nem vagyok hozzá elég erős. Biztos vagyok benne, hogy egy mondatot sem lennék képes kinyögni, ha a szemeibe néznék, csak elbőgném magam, ezzel is gyengének mutatva magam. 

***

  Nem tudom, hogy mikor, de elaludtam. Kivételesen, ebben a pár órában nem kínoztak rémálmok. A klinikán, szinte minden éjjel rémálmom volt, de most nem, aminek örülök, mert nem akarom még azzal is a frászt hozni a srácokra, hogy sikoltozva ébredek fel az éjszaka közepén. Szemeim nagyra nyílnak mikor kinyitom őket, ugyanis Harry bámul az ülések között állva.

  - Megérkeztünk - szólal meg, majd tűnik el egyből. 

  Pislogva bámulom a helyet, ahol az előbb állt és arra próbálok rájönni, hogy ezt csak képzeltem vagy tényleg megtörtént. 

  Szerencsére a gépünk hamarabb érkezett, így a rajongók nem lepték el a repteret, viszont ez a szállodáról nem mondható el. Rengetegen voltak és persze a fiúknak muszáj volt megállniuk. Mi Louval előre mentünk, nagy nehezen egy testőr segítségével átjutva a tömegen.

  - Jól vagy kislány? - kérdi miután bejutottunk az ajtón.

  - Persze - bólintok - csak nem tudok hozzászokni ahhoz, hogy már ilyen korán is ennyire sokan vannak.

  - Nekik nem számít az idő, ha tudják, hogy jönnek a fiúk - mosolyog. - Az sem érdekelné őket, ha valami fontos eseményt, ha találkozhatnának velük.

  - Igen, erre már rájöttem. Lou, nem tudod, hogy lesznek a szobák? Szeretnék felmenni, mivel kicsit elfáradtam.

  - Menjünk és kérdezzük meg, de én úgy tudom, hogy ugyanúgy lesznek, ahogy eddig is voltak. 

  Ugyanúgy! De hát ez azt jelenti, hogy nekem közös a szobám Harryvel. Remélem Lou téved és nem kell vele lennem egy szobába, mert szerintem ezt egyikünk sem lenne képes elviselni, arról pedig nem is akarok beszélni, hogy mi lenne Lounak a véleménye róla. Bár nem úgy néznek egymásra, mintha rosszban lennének. 

  Amint beléptem a szobába, már tudtam, hogy Lou jól gondolja, hiszen három ágy volt benne. Ha Harry nem cserélt valakivel, akkor pár perc múlva belép azon az ajtón, Louissal együtt. Amint letettem a bőröndöm az ágyamra és felnyitottam, hogy kivegyem belőle az alvóruhám és a gyógyszert, amit szednem kell lefekvés előtt, nyílt az ajtó.

  - Jól vagy? - pillant rám, pár perc elteltével Louis.

  - Igen Louis, semmi bajom, nem kell öt percenként megkérdezned, mert akkor is jól leszek. Csak fáradt vagyok, de ez a gyógyszereknek köszönhető, mellékhatás, semmi más.

  Tisztában vagyok vele, hogy nem kéne ilyen durván beszélnem vele, de szerintem mindenki ezt tenné a helyemben, ha folyamatosan azt kérdeznék, hogy hogy vagyok... A toppal és nadrágommal a kezemben indultam meg a fürdőbe, majd zártam magamra az ajtót, meg sem várva a válaszát. Gyorsan átveszem a ruháim, majd felkötöm a hajam és kilépek az ajtón. Louis már nincs a szobába, csak Harry ül az ágyon.

  Lépteimet meggyorsítva megyek el mellette, majd teszem le a bőröndöm a földre és dobom félre a takarót az ágyon.

  - Szeretnél még a fürdőbe menni vagy mehetek? - kérdezi tőlem.

  - Nyugodtan mehetsz. - mondom halkan, majd bebújok az ágyba és a fal felé fordulok és behunyom a szemeim.

  Egy óra elteltével, én még mindig nem alszom, pedig már Harry is lefeküdt, sötét van a szobában, csak a kintről beszűrődő fény világít be. Annak ellenére, hogy tényleg fáradt vagyok nem tudok elaludni. Nem sokkal később, hogy lefeküdtem Louis is megjött, majd bebújt az ágyába és el is aludt. Milyen jó neki, hogy ileyn könnyen képes megtenni.

  Csendesen bújok ki az ágyból, majd a telefonom és egy plédet megragadva, ami az ágy végében volt eddig, indulok el a terasz felé. óvatosan nyitom ki, majd lépek ki az ajtón, behúzva magam után azt. A telefonom az asztalra teszem, majd magam köré fonom a plédet és leülök az egyik kényelmes székbe. Öt perc sem telik el, mikor meghallom, hogy valaki nyitja az ajtót, majd kilép rajta...

29.rész - '...hanem, mert szeretlek' - ÉVADZÁRÓ

Sziasztok!

Meghoztam az utolsó részt, ebből az évadból. Amint mondtam már korábban

is a következő kezdetéig egy kicsit még várni kell majd, mivel szeretném

összeszedni a gondolataim, hogyan is folytassam. Természetesen

ötletem már van, de még nem alakult teljesen ki bennem minden. De ígérem

nem kell sokat várni majd. Remélem tetszeni fog és várjátok majd a folytatást.

Köszönöm a bíztatást és az olvasókat!

Jó olvasást!

  Amint észreveszem a fehér falakat és megérzem a klór erős szagát, egyből tudom, hogy hol vagyok. Kórházban. Ami számomra, ebben a pillanatban, csak egy valamit jelent. Lebukást. Nehezemre esik tekintetem a fiúkra emelni, akik a szobában vannak, de megteszem. Egyből rájövök, hogy tudják. Még szép, hogy tudják, hiszen az orvosok biztosan elmondták nekik. Pont ettől tartottam egész végig, ezektől a sajnálkozó tekintetektől, amik most az arcukon található. Csalódtak bennem. Én is csalódtam magamban, még ha ezt nehéz is elhinni. Nem akartam ezt. Akkor nem is gondoltam erre, csak cselekedtem. Most pedig a számomra fontos embereknek okozok fájdalmat. Louis arcára tekintve, elszorul a szívem. Fájdalom. Aggódás. Sajnálat. Érthetetlenség. Semmit sem látok, abból a fiúból, akinek ismertem. Akik csak ebben a szobában vannak, mind sajnálnak engem, pedig nem akartam, hogy ez legyen. Nem akarok sajnálatot, mert attól nem lesz könnyebb semmi. Még csak azt sem szerettem volna, ha gyengének látnak, bár kétlem, hogy ebben a pillanatban képes vagyok erősnek mutatni magam. Minden hírtelen dől össze, én pedig semmit sem tudok ellene tenni, még ha akarnék sem. 

  Szemeimmel egyetlen személy után kutatok a szobában, de sehol sem találom. Nincs itt. Ő miért nincs itt? Hol lehet? Miért nincs mellettem, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Akkora csalódást okoztam neki, hogy képtelen a közelembe jönni? Ha így van, megérteném. Bele sem akarok gondolni, hogy mit gondol most mindenki rólam. El sem akarok képzelni, hogy mit érezhet Harry vagy Louis. Anyáék. Jézusom mit gondolhatnak rólam?!

  Halk szipogásomra mindenki felkapja a fejét és felém fordul, bár a könnyeimtől már nem látom tisztán őket. Viszont az feltűnik, hogy Louis arca elfehéredik, ahogy a szemembe néz. Tesz felém pár lépést, majd megáll és csak néz, pont ahogy a többiek is. Úgy bámulnak, mintha megöltem volna valakit, pedig nem tettem. De akkor miért érzem magam annyira bűnösnek, mintha tényleg igaz lenne?

  - Én... - nyögöm ki remegő hangon, de Louis csak megrázza a fejét, majd kimegy a szobából,

  Istenem, ugye nem maradok teljesen magamra? Azt képtelen lennék feldolgozni, ha mindenki elfordulna tőlem, ha mindenki azt gondolná, hogy beteg vagyok. Nem vagyok az! Vagyis, nem akarok az lenni... csak annyit szeretnék ebben a pillanatban, hogy minden olyan legyen, mint pár nappal ezelőtt. Mindenki úgy nézzem rám, mint akkor, nem pedig ezzel a sajnálkozó tekintettel. 

  Amikor kezdtem beletörődni, hogy nem fog azon az ajtón visszajönni, hírtelen kinyílt. Louis lépett be rajta, majd egy fehér köpenyben lévő orvos, aki az ágyam mellé sétált, majd kedvesen elmosolyodott.

  - Jó napot Miss.Tomlinson. Hogy érzi magát? - kérdezi, mire én csak lesütöm a szemem. Hogy érzem magam? Őszintén, úgyis tudja rá a választ akkor mi értelme van rá válaszolni. - Ma még benntartjuk a húgát - fordul Louis felé - holnap pedig már mehet is, mindent elintéztem.

  - Köszönöm - biccent felé.

  - Akkor én most magukra hagyom önöket. Később még benézek, hátha akkor sikerül majd kiszednem néhány szót a hölgyből - pillant rám. 

  Az ajtó becsukódása után, tekintetem az ölemben lévő kezeimre vezetem. Képtelen vagyok rájuk nézni. Nem akarom látni sem a sajnálatukat, sem semmi mást. Hátrébb húzódom, mikor megérzem, hogy az ágy besüpped mellettem. Fel sem kell néznem, hogy tudjam, már csak ketten vagyunk a szobában.
  Fogalmam sincs, hogy mit kéne most mondanom. Bocsánatot kérnem? Mit érnék vele, ebben a szituációban a bocsánatkérés nem sokat számít. Bár bevallom sokkal jobban érezném magam, ha azt mondaná, hogy nem veszítettem el... de nincs elég bátorságom megtenni, félek a visszautasítástól.
  - Mi történt veled? - kérdi megtörten. - Miért tetted ezt magaddal? Én próbálok egy okot keresni, de nem találok. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi vezethetett téged ide...
  - Én sajnálom Louis - motyogom. - Elfogadom, hogy haragszotok rám és csalódtatok bennem. Én is magamban, de nincs mit tennem. Megtörtént. Hiába próbálnék úgy tenni, mintha nem tudnám az okát, nem megy, mert minden egyes nap eszembe jut, amikor... - de itt megállok, mert nem mondhatom el neki, hogy kiért kezdtem el drogozni. - Sajnálom, hogy hazudtam neked...
  - Az elmúlt 24 órában, annyi minden történt, mint összesen egy hónapban szokott. Titkok, veszekedések... összevesztem vele, pedig azt hittem, hogy képtelen lenne, de úgy látszik nem ismerem eléggé.
  - Istenem - suttogom. - Mindent tudsz, igaz? Nem csak ezt, hanem mindent...
  - Igen, mindent tudok. Elszólta magát, amikor elájultál. Kiakadtam, de gondolom pont ezért nem  mondtátok el, mert tudtátok, hogy kiakadok majd. Viszont az, hogy titkoltátok sokkal jobban fáj, mint a tény, hogy együtt vagytok.
  - Nem akartam, hogy így tud meg. - nyelek egyet. - Én akartam elmondani neked, vele... Louis kérlek... tudom, hogy haragszol, de kérlek engedd meg nekem, hogy beszéljek vele.
  - Szó sincs róla, Lottie. - rázza meg a fejét. - Tudta, hogy mi bajod, de semmit sem mondott, pedig tudta. Ebbe a szobába, csak a holttestemen át teszi be a lábát.
  Tudta, hogy mi bajod, de semmit sem mondott, pedig tudta. Az igazság olyan hévvel rúg belém, hogy menten összeroppanok. Nem kapok levegőt. Érzem a mellkasomban lévő égető fájdalmat. Érzem az igazság lesújtó erejét, aminek köszönhetően képtelen vagyok visszatartani a könnyeim. A szobában uralkodó csendet, zokogásom hangja szabadítja fel. Kezeim az arcom elé helyezem, ezzel megpróbálva tompítani, de mit sem érek vele.
  Tudta. De honnan a fenéből jöhetett rá? Hiszen semmit sem mondtam neki, még csak jelét sem adtam annak, hogy valami problémám lenne... A felismerés erősen vág arcon. Hát persze. Hazudott nekem, mikor kihívta hozzám az orvost. Tudnom kellett volna, hogy hazudik. Sejtettem, de valamiért elhittem neki, hogy az orvos semmi mást sem említett. Miért titkolta el, hogy tudja? Nem értem. Mit gondolhat rólam? Mit gondolhatott, amikor megtudta? Csak egyben reménykedem, hogy nem sajnálatból maradt velem. Azt nem tudnám elviselni. Azt képtelen lennék elfogadni.
  - Kérlek, könyörgöm neked - szólalok meg pár perc múlva, miután kicsit megnyugodtam - engedd meg nekem, hogy beszéljek vele. Csak pár percet adj. Muszáj beszélnem vele. Tudnom kell valamit...
  - Az utolsó dolog, amit ebben a percben szeretnék, az az, hogy találkozz vele - kezd bele dühösen, de az ajtó nyílássá megakadályozza benne.
  - Lou, itt van El - szól be Zayn.
  - Rendben, megyek egy pillanat - bólint egyet. - Egy feltétellel - fordul vissza hozzám - öt percet adok nektek, egyel sem többet. Mire visszajövök El-el nem akarom, hogy itt legyen, oké?
  - Rendben - suttogom.
  - Küld be hozzá Harryt - fordul Zayn felé, majd feláll. Az ajtó felé lép, én pedig mély levegőt veszek. Fogalmam sincs, hogy mit fogok neki mondani, mit kéne neki mondanom. - Ne bánjam meg, hogy megengedtem. - hallom Louis dühös hangját. Az ajtó csukódása után tudom, hogy már csak ketten vagyunk.
  Hallom a közeledő lépteit, de én csak az ölemben lévő kezeimet tudom bámulni. Kezeim remegni kezdenek, amikor megpillantom fekete bakancsát az ágyam mellett. Miért vagyok képtelen a szemébe nézni? Félek, ha megteszem akkor a szemeiben csillogó sajnálat miatt, teljesen megtörök és elbőgöm magam, de ezt nem tehetem. Nem akarom, hogy ennél jobban is sajnáljon.
  Ujját az állam alá helyezi, majd lágyan felemeli azt, mire én behunyom szemeim. Szabad kezével összekulcsolja ujjainkat, majd lágyan megszólal.
  - Kérlek, nézz rám. Nincs sok időnk és én azt szeretném, ha figyelnél rám. Ha elmondhatnám, hogy mit gondolok.
  Lassan nyitom fel őket, majd pillantom meg aggodalommal telt zöld szempárt.
  - Miért maradtál velem, Harry? - kérdem remegő hangon.
  - Mert szeretlek - vágja rá. - Nem érdekel, hogy mit csinálsz. Nem számít. Tudom, hogy azt hiszed ezzel elüldözöl magad mellől, de gondolj arra, hogy én ezt már rég tudtam, mégsem mentem sehová. Nem hagytalak el és nem is foglak.
  - Sajnálatból nem kell velem maradnod...
  - Honnan a pokolból veszed ezt? - kerekednek el szemei. - Lottie, hallottad, amit az előbb mondtam? Nem azért maradtam veled, mert sajnállak, hanem mert szeretlek. - néz a szemembe.
  - Hogy szerethetsz egy olyan lányt, mint én? Hogy szerethetsz egy drogost?
  - Számomra nem vagy az - jelenti ki. - Minden embernek van hibája, de mindenkit úgy kell elfogadni, amilyen. Te is tudod, hogy mit kell tenned és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Én pedig várni fogok rád. Várni fogok, mert nem akarlak elveszíteni. Nem érdekel Louis - vonja meg a vállát. - Beszélek vele és el fogom érni, hogy ne legyen ellenünk, mert én veled akarok lenni, történjék bármi.
  - De én nem érdemellek meg - suttogom. - Tudom, hogy így van. Te okos vagy és sosem tennél ilyet, mint én. Melléd egy szép és egészséges lány való, nem pedig egy beteg...
  - Nem vagy beteg - lehet egy puszit a kezemre. - Számomra nem vagy az, csak egy kétségbeesett lány, akivel történt valami, ami miatt ez tette magával.
  - Igen, évekkel ezelőtt beleszerettem egy olyan fiúba, aki számomra tiltott gyümölcs volt - bukik ki belőlem, mielőtt még átgondolhattam volna mit is mondok.
  Éppen szólásra nyitotta volna ajkát, amikor az ajtó kinyílt és Louis lépett be rajta az orvossal a nyomában. Nem akarom, hogy így menjen el. A francba, miért kellett ezt mondanom?
  - Letelt az öt perc - mondja komoly hangon, mire Harry elengedi a kezem, majd feláll és felém sem pillantva lép ki a szobából. - Nem akarom tudni, hogy miről volt szó, de mindketten pont olyan arcot vágtok, mintha valami komoly dolog történ volna.
  - Jól vagyok. - suttogom.
  Az orvos magyarázni kezdett, de én nem igazán voltam képes rá figyelni. Csak az eltelt öt perc járt a fejemben. Nem kellett volna azt mondanom. Nem lett volna szabad úgy elengednem őt, hogy nem magyarázom meg. Úgy nézett rám, mintha mindent megértett volna. Nem akarom, hogy megértse, azt sem, hogy magát hibáztassa. Én voltam a hülye, én követtem el, nem kényszerített rá senki sem.
  - ... holnap már indulsz is a klinikára, ahol segítenek majd neked. - hallom meg az orvos utolsó szavait. - Egy hét múlva már sokkal jobban leszel. - mosolyog rám.
  Az lehet, de a szívemben érzett üresség nem fog elmúlni egy hét alatt, ha egyáltalán elmúlik valaha.

28.rész - Várakozás

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, remélem örültök neki.

A következő rész sokkal hamarabb fog érkezni, még a 

hét elején és egyben az is lesz az évadzáró. Harminc részre

terveztem, de nem jött össze, mivel nem akarom tovább húzni.

Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat!

Jó olvasást!

-------------------------------------------------------------------------

Louis Tomlinson

  Négy órája ülök az ágya mellett, arra várva, hogy végre felébredjen. Igazából fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni, ha majd felébred. Egy részem meg szeretné őt fojtani, a másik viszont szorosan a karjaim közé zárná és örülne az ébredésének. 

  Haragszom rá, nagyon haragszom rá. De attól ő még a húgom marad. Szeretni fogom, bármit is követ el. Viszont erre sosem számítottam volna. Az agyam képtelen felfogni, hogy drogozik. Miért tett ilyet? El sem tudom képzelni, hogy egy 17 éves lányt, mi vezethet a drogokhoz... 

  De van egy személy, akiben még Lottinál is nagyobbat csalódtam. Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy tudott az egészről és semmit sem mondott nekem és nem is tett semmit sem a dolgok ellen. Miért nem avatott be, vagy legalább csak utalt volna, hogy valami nincs rendben, de semmi... Semmi sem fájt még ennyire, mint ez. Egy ilyen fontos dolgot nem szabad eltitkolni. A kapcsolatukat még megértem, de ezt nem... ezt sosem fogom elfogadni! Az sem tetszik természetesen, hogy eltitkolták, hogy együtt vannak, viszont az most a legkisebb problémám. Azzal ráér később is foglalkoznom.

  - Sajnálom, ami történt haver - helyezi a kezét a vállamra, Liam. - Fel sem tudom fogni, hogy mi történhetett, amiért a drogokba menekült...

  - Én sem... - rázom meg a fejem. - Én sem. Annyira hihetetlen az egész, olyan mintha egy rémálomban élnék. Abban reménykedem, hogy mindjárt felébredek és kiderül, hogy a mai napból semmi sem igaz, de tudom, hogy ez nem fog megtörténni.

  - Tudom, hogy nehéz, de az előbb beszéltem Harryvel - sóhajt fel - ő is sajnálja az egészet. Sosem akarta, hogy ez legyen belőle...

  - Eltitkolta előlem Liam - jelentem ki fagyosan. - Ilyet a barátok sosem titkolnak el a másik elől. Ilyet nem szabad. Tudja, hogy Lottie milyen fontos nekem, mégsem mondott semmit a problémáiról... pedig tudott róla.

  - Azt hitte, hogy képes lesz egyedül is megbirkózni vele. Nem akarta, hogy szomorú légy és aggódj miatta. Tudom, hogy ez nem mentség, de nézz magadra. Ebben a pár órában éveket öregedtél, amit teljesen megértek, de...

  - Liam, ha védeni akarod akkor kérlek menj el - nézek a szemébe dühösen. - Nem akarok olyan személyeket a közelemben, akik Harryt védik. Meg is halhatott volna, érted? Rengeteg mindent megbocsájtottam neki. Azt is képes lettem volna, hogy a hátam mögött összejöttek, de ezt nem tudom. Nem tudom megbocsájtani, hogy eltitkolta előlem...

  - Most ezt érzed, a helyedben én is ugyanezt mondanám. De gondolj bele. Harry a legjobb barátod, látszik rajta, hogy tényleg szereti Lottiet. Nem azért nem mondta el neked, mert nem akarta, hogy tudj róla, hanem mert egyedül akarta megvédeni őt, de nem sikerült neki... Azt mondta, hogy mikor visszajöttetek, míg Lottie aludt, megkereste a gyógyszereket a táskájában és mindet lehúzta a wc-n, ezért lett rosszul. Ezért volt ilyen a napokban, mert nem volt mit bevegyen.

  - És nekem ettől jobban kéne éreznem magam? - vonom fel a szemöldököm. - Akkor fogom magam jobban érezni, ha Lottie végre felébred és biztosra vehetem, hogy teljesen leszokott a bogyókról, na akkor majd jól fogom magam érezni, addig nem. Nem érdekel a sajnálata, semmi sem érdekel, csak azt akarom, hogy maradjon távol a húgomtól.

  - Te magad is tudod, hogy ezt nem lesz könnyű elérned, hiszen szerelmes bele. Nem akar elmenni és nem is fog, őt ismerve, míg nem beszélhet vele vagy nem láthatja.

  - Magasról teszek rá! - mordulok fel. - Nem fog bejönni hozzá, beszélni meg még inkább nem fog. Számára a húgom halott. Még anyáéknak is el kell mondanom, de fogalmam sincs, hogy hogyan tegyem meg. Nem hívhatom fel és mondhatom azt neki, hogy Lottie hónapok óta drogozik, most pedig a kórházban fekszik, mivel elájult. Nagyon megrémülne...

  - Nem azt akarom mondani, hogy titkold el előle, de szerintem nem kellene elmondanod neki, míg Lottie fel nem ébred. Úgy legalább megnyugtathatnád, hogy jól van vagyis részben...

  - Hé - dugja be a fejét Niall - szerintem ki kellene jönnötök. Itt van Paul és nagyon dühös, Zayn nem tudja őt megnyugtatni, veled akar beszélni - néz rám.

  Remek már csak ez hiányzott. Ha Paul dühös, akkor az azt jelenti, hogy a média kitett valamit, így már nem kell sok, hogy anyáék is rájöjjenek a dologra. Morogva állok fel a székről, majd nyomok egy puszit Lottie homlokára.

  - Niall, maradj vele, ha felébred akkor rögtön szólj nekem, oké? - nézek a szőkére, aki egy bólintás után leül az én helyemre, Lottie mellett. 

  Amint kiérünk a teremből, egyből megpillantom Harryt. Mit sem törődve akarok elmenni mellette, de persze semmi esélyem mivel megállít.

  - Én tényleg sajnálom, nem akartam, hogy ez legyen. Hinned kell nekem Lou - néz a szemembe könyörgően.

  - Nem érdekel. Ne gyere a húgom közelébe.

  Fáj neki? Megérdemli. Eltitkolta előlem, amit sosem lett volna szabad, ne várja el tőlem, hogy megbocsájtsak neki. Igaz fontos számomra, hiszen mióta ismerem nagyon jól kijövök vele, de ez mindent tönkretett! Nem tudom, hogy képes leszek-e újra úgy tekinteni rá, mint a barátomra. De ha mégis sikerülne, nem vagyok benne biztos, hogy akarnám-e.

  Amint Paul észrevesz, egyből abbahagyja a Zaynek való magyarázkodást és dühösen néz rám.

  - Megmondod nekem, hogy miért nem szóltatok nekem azonnal? - néz a szemembe. - Én kellett volna az első legyek, akit felhívtok, nem pedig a képekből tudjam meg, hogy valakit a kórházba szállítottak. Mi a franc történt srácok?

  - Megtennéd, hogy nem kiabálsz? - kérdem tőle. - Nem akarom, hogy mindenki megtudja, hogy mi van. 

  - Te csak ne kérj tőlem semmit - sziszegi. - Inkább mond el végre, hogy mi történt, mert Zayn csak annyit volt képes mondani, hogy nem az ő dolga elmondani és nyugodjak meg, de hogy lennék rá képes mikor azzal hívnak fel, hogy melyik fiú került a kórházba?!

  - Mi jól vagyok - válaszolom. - Lottie van itt és ő nagyon nincs jól. Elájult és még nem tért magához. Paul el kell intézned, hogy senki se tudja meg, hogy a húgom van kórházban. Nem szabad, hogy megtudja a média. Kérlek, csinálj valamit, hogy ne derüljön ki. 

  - Mi történt vele? - kérdi kicsit nyugodtabban. 

  - A kimerültség miatt ájult el, de ettől sokkal komolyabb problémája van - motyogom halkan. - Drogproblémái vannak. 

  - Tessék? - nyílnak nagyra a szemei. - Mond, hogy nem hallottam jól...

  - De Paul, jól hallottad. Nem akarom, hogy ezt bárki megtudja, már így is sokan tudják. Anyának még nem akarok szólni, míg Lottie fel nem ébred. De van még egy apró problémám. 

  - Sajnálom Louis, meglátom mit tehetek az érdekében.

  - Kösz - biccentek. - De Paul nem mehetünk tovább, míg nem tudom, hogy a húgom nincs jobban. Nem akarom itt hagyni. Tudom, hogy turnézunk, de nekem ez fontosabb...

  - Ez természetes Louis - teszi kezét a vállamra. - Elintézem, hogy maradhassunk pár napot még. A rajongóktól, pedig majd elnézést kértek valamikor és bepótoljátok. Most csak az a fontos, hogy Lottie rendbe jöjjön.

Harry Styles

   Sokkal jobban utálom magam, mint Louis teszi. Hiszen az én hibám, ebben teljesen igaza van. El kellett volna mondanom nekik, de ha nem is mindenkinek legalább neki. 

  A titkolózással csak azt értem el, hogy Lottie kórházba került, pedig pont ezt akartam elkerülni. Azt akartam, hogy jobban legyen. Azt hittem a gyógyszerek eltüntetésével ez sikerülni fog, de úgy látszik, hogy több rosszat tettem vele, mint jót. Nem ez volt vele a tervem. Egy nap alatt minden kiderült és minden romokban hever. A barátságom Louis-val, valószínűleg sosem lesz már olyan, mint régen. Ha egyáltalán képes lesz valaha megbocsájtani nekem. Bízom benne, hogy így lesz, de nem lepődnék meg azon sem, hogyha soha többet nem lenne képes megbízni bennem. 

  Lottiet is elvesztettem, mielőtt még igazán az enyém lehetett volna, nekem köszönhetően. Louisnak igaza van, hogy nem akar a közelébe engedni, valószínűleg én is ezt tenném a helyében. De szeretem, nem tudok és nem is akarok úgy élni, hogy nem beszélhetek vele és nem lehetek a közelében. Valahogy el kell érnem, hogy megengedje, hogy vele legyek. Muszáj elérnem. 

  - Talán jobb lenne, ha hazamennél Harry - ül le mellém Zayn. - Lou, kivan rád, jobb lenne, ha nem lennél itt.

  - Nem megyek sehová sem - emelem fel a fejem. - Nem hagyom itt. Tudom, hogy nem bíztok bennem, amiért eltitkoltam, de szeretem őt. Nem tudok innen úgy elmenni, hogy ne tudjam, hogy biztonságban van. Nem mehetek el úgy, hogy nem láttam és nem beszéltem vele...

  - Nem fogja megengedni neked ezt te magad is tudod - sóhajt fel.

  - Nem érdekel - rázom meg a fejem. - Ha kell akkor idekint maradok, de nem megyek el, innen ne küldhet el. 

  - Mióta tudod?

  - Mióta visszajöttünk Londonba - suttogom. - Ő sem tudja, hogy tudok róla. Valószínűleg én magam sem tudtam volna meg, ha nem hívok ki hozzá egy orvost, aki elmondja nekem mi van vele. Kiborultam mikor megtudtam. Nem hagytam magára egy percre sem. Azt akartam, hogy érezze, hogy nincs egyedül... hogy megbízzon bennem annyira, hogy elmondja mi a baj, de semmit sem tett. Mikor a múltnap visszajöttek találtam a táskájába pár szemet, kidobtam a wc-be, de nem segített. Sokkal rosszabbat tettem vele, mint jót.

  - Ez nem igaz. Jól tetted, hogy eldobtad őket. Lehet, hogy úgy érzed nem segítettél vele, de hidd el nekem, hogy igenis sokat tettél vele...

  - Én mégsem érzem így - túrok a hajamba. - Csak azt akarom, hogy felébredjen és azt mondják, hogy jól lesz... azt akarom, hogy leszokjon Zayn.

  - Lefog - biztosít róla. - Louis is ezt akarja és el is fogja nála érni. De azt már nem tudom, hogy veletek mi lesz. Nagyon kiakadt. De talán Lottie valahogy majd ráveszi, hogy engedjen téged a közelébe. Hiányozni fogsz neki. Louis sem fogja sokáig bírni, hogy szomorúnak lássa a húgát, csak azért mondta az előbb azt, mért dühös, nem gondolta komolyan.

  - Remélem, hogy igazad van.

  Az ajtó hírtelen nyitódik ki, majd siet ki rajta Louis. Az első nővért megállítja, majd közli vele.

  - A húgom felébredt...