2015. február 5., csütörtök

29.rész - '...hanem, mert szeretlek' - ÉVADZÁRÓ

Sziasztok!
Meghoztam az utolsó részt, ebből az évadból. Amint mondtam már korábban
is a következő kezdetéig egy kicsit még várni kell majd, mivel szeretném
összeszedni a gondolataim, hogyan is folytassam. Természetesen
ötletem már van, de még nem alakult teljesen ki bennem minden. De ígérem
nem kell sokat várni majd. Remélem tetszeni fog és várjátok majd a folytatást.
Köszönöm a bíztatást és az olvasókat!
Jó olvasást!





  Amint észreveszem a fehér falakat és megérzem a klór erős szagát, egyből tudom, hogy hol vagyok. Kórházban. Ami számomra, ebben a pillanatban, csak egy valamit jelent. Lebukást. Nehezemre esik tekintetem a fiúkra emelni, akik a szobában vannak, de megteszem. Egyből rájövök, hogy tudják. Még szép, hogy tudják, hiszen az orvosok biztosan elmondták nekik. Pont ettől tartottam egész végig, ezektől a sajnálkozó tekintetektől, amik most az arcukon található. Csalódtak bennem. Én is csalódtam magamban, még ha ezt nehéz is elhinni. Nem akartam ezt. Akkor nem is gondoltam erre, csak cselekedtem. Most pedig a számomra fontos embereknek okozok fájdalmat. Louis arcára tekintve, elszorul a szívem. Fájdalom. Aggódás. Sajnálat. Érthetetlenség. Semmit sem látok, abból a fiúból, akinek ismertem. Akik csak ebben a szobában vannak, mind sajnálnak engem, pedig nem akartam, hogy ez legyen. Nem akarok sajnálatot, mert attól nem lesz könnyebb semmi. Még csak azt sem szerettem volna, ha gyengének látnak, bár kétlem, hogy ebben a pillanatban képes vagyok erősnek mutatni magam. Minden hírtelen dől össze, én pedig semmit sem tudok ellene tenni, még ha akarnék sem. 
  Szemeimmel egyetlen személy után kutatok a szobában, de sehol sem találom. Nincs itt. Ő miért nincs itt? Hol lehet? Miért nincs mellettem, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Akkora csalódást okoztam neki, hogy képtelen a közelembe jönni? Ha így van, megérteném. Bele sem akarok gondolni, hogy mit gondol most mindenki rólam. El sem akarok képzelni, hogy mit érezhet Harry vagy Louis. Anyáék. Jézusom mit gondolhatnak rólam?!
  Halk szipogásomra mindenki felkapja a fejét és felém fordul, bár a könnyeimtől már nem látom tisztán őket. Viszont az feltűnik, hogy Louis arca elfehéredik, ahogy a szemembe néz. Tesz felém pár lépést, majd megáll és csak néz, pont ahogy a többiek is. Úgy bámulnak, mintha megöltem volna valakit, pedig nem tettem. De akkor miért érzem magam annyira bűnösnek, mintha tényleg igaz lenne?
  - Én... - nyögöm ki remegő hangon, de Louis csak megrázza a fejét, majd kimegy a szobából,
  Istenem, ugye nem maradok teljesen magamra? Azt képtelen lennék feldolgozni, ha mindenki elfordulna tőlem, ha mindenki azt gondolná, hogy beteg vagyok. Nem vagyok az! Vagyis, nem akarok az lenni... csak annyit szeretnék ebben a pillanatban, hogy minden olyan legyen, mint pár nappal ezelőtt. Mindenki úgy nézzem rám, mint akkor, nem pedig ezzel a sajnálkozó tekintettel. 
  Amikor kezdtem beletörődni, hogy nem fog azon az ajtón visszajönni, hírtelen kinyílt. Louis lépett be rajta, majd egy fehér köpenyben lévő orvos, aki az ágyam mellé sétált, majd kedvesen elmosolyodott.
  - Jó napot Miss.Tomlinson. Hogy érzi magát? - kérdezi, mire én csak lesütöm a szemem. Hogy érzem magam? Őszintén, úgyis tudja rá a választ akkor mi értelme van rá válaszolni. - Ma még benntartjuk a húgát - fordul Louis felé - holnap pedig már mehet is, mindent elintéztem.
  - Köszönöm - biccent felé.
  - Akkor én most magukra hagyom önöket. Később még benézek, hátha akkor sikerül majd kiszednem néhány szót a hölgyből - pillant rám. 
  Az ajtó becsukódása után, tekintetem az ölemben lévő kezeimre vezetem. Képtelen vagyok rájuk nézni. Nem akarom látni sem a sajnálatukat, sem semmi mást. Hátrébb húzódom, mikor megérzem, hogy az ágy besüpped mellettem. Fel sem kell néznem, hogy tudjam, már csak ketten vagyunk a szobában.
  Fogalmam sincs, hogy mit kéne most mondanom. Bocsánatot kérnem? Mit érnék vele, ebben a szituációban a bocsánatkérés nem sokat számít. Bár bevallom sokkal jobban érezném magam, ha azt mondaná, hogy nem veszítettem el... de nincs elég bátorságom megtenni, félek a visszautasítástól.
  - Mi történt veled? - kérdi megtörten. - Miért tetted ezt magaddal? Én próbálok egy okot keresni, de nem találok. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi vezethetett téged ide...
  - Én sajnálom Louis - motyogom. - Elfogadom, hogy haragszotok rám és csalódtatok bennem. Én is magamban, de nincs mit tennem. Megtörtént. Hiába próbálnék úgy tenni, mintha nem tudnám az okát, nem megy, mert minden egyes nap eszembe jut, amikor... - de itt megállok, mert nem mondhatom el neki, hogy kiért kezdtem el drogozni. - Sajnálom, hogy hazudtam neked...
  - Az elmúlt 24 órában, annyi minden történt, mint összesen egy hónapban szokott. Titkok, veszekedések... összevesztem vele, pedig azt hittem, hogy képtelen lenne, de úgy látszik nem ismerem eléggé.
  - Istenem - suttogom. - Mindent tudsz, igaz? Nem csak ezt, hanem mindent...
  - Igen, mindent tudok. Elszólta magát, amikor elájultál. Kiakadtam, de gondolom pont ezért nem  mondtátok el, mert tudtátok, hogy kiakadok majd. Viszont az, hogy titkoltátok sokkal jobban fáj, mint a tény, hogy együtt vagytok.
  - Nem akartam, hogy így tud meg. - nyelek egyet. - Én akartam elmondani neked, vele... Louis kérlek... tudom, hogy haragszol, de kérlek engedd meg nekem, hogy beszéljek vele.
  - Szó sincs róla, Lottie. - rázza meg a fejét. - Tudta, hogy mi bajod, de semmit sem mondott, pedig tudta. Ebbe a szobába, csak a holttestemen át teszi be a lábát.
  Tudta, hogy mi bajod, de semmit sem mondott, pedig tudta. Az igazság olyan hévvel rúg belém, hogy menten összeroppanok. Nem kapok levegőt. Érzem a mellkasomban lévő égető fájdalmat. Érzem az igazság lesújtó erejét, aminek köszönhetően képtelen vagyok visszatartani a könnyeim. A szobában uralkodó csendet, zokogásom hangja szabadítja fel. Kezeim az arcom elé helyezem, ezzel megpróbálva tompítani, de mit sem érek vele.
  Tudta. De honnan a fenéből jöhetett rá? Hiszen semmit sem mondtam neki, még csak jelét sem adtam annak, hogy valami problémám lenne... A felismerés erősen vág arcon. Hát persze. Hazudott nekem, mikor kihívta hozzám az orvost. Tudnom kellett volna, hogy hazudik. Sejtettem, de valamiért elhittem neki, hogy az orvos semmi mást sem említett. Miért titkolta el, hogy tudja? Nem értem. Mit gondolhat rólam? Mit gondolhatott, amikor megtudta? Csak egyben reménykedem, hogy nem sajnálatból maradt velem. Azt nem tudnám elviselni. Azt képtelen lennék elfogadni.
  - Kérlek, könyörgöm neked - szólalok meg pár perc múlva, miután kicsit megnyugodtam - engedd meg nekem, hogy beszéljek vele. Csak pár percet adj. Muszáj beszélnem vele. Tudnom kell valamit...
  - Az utolsó dolog, amit ebben a percben szeretnék, az az, hogy találkozz vele - kezd bele dühösen, de az ajtó nyílássá megakadályozza benne.
  - Lou, itt van El - szól be Zayn.
  - Rendben, megyek egy pillanat - bólint egyet. - Egy feltétellel - fordul vissza hozzám - öt percet adok nektek, egyel sem többet. Mire visszajövök El-el nem akarom, hogy itt legyen, oké?
  - Rendben - suttogom.
  - Küld be hozzá Harryt - fordul Zayn felé, majd feláll. Az ajtó felé lép, én pedig mély levegőt veszek. Fogalmam sincs, hogy mit fogok neki mondani, mit kéne neki mondanom. - Ne bánjam meg, hogy megengedtem. - hallom Louis dühös hangját. Az ajtó csukódása után tudom, hogy már csak ketten vagyunk.
  Hallom a közeledő lépteit, de én csak az ölemben lévő kezeimet tudom bámulni. Kezeim remegni kezdenek, amikor megpillantom fekete bakancsát az ágyam mellett. Miért vagyok képtelen a szemébe nézni? Félek, ha megteszem akkor a szemeiben csillogó sajnálat miatt, teljesen megtörök és elbőgöm magam, de ezt nem tehetem. Nem akarom, hogy ennél jobban is sajnáljon.
  Ujját az állam alá helyezi, majd lágyan felemeli azt, mire én behunyom szemeim. Szabad kezével összekulcsolja ujjainkat, majd lágyan megszólal.
  - Kérlek, nézz rám. Nincs sok időnk és én azt szeretném, ha figyelnél rám. Ha elmondhatnám, hogy mit gondolok.
  Lassan nyitom fel őket, majd pillantom meg aggodalommal telt zöld szempárt.
  - Miért maradtál velem, Harry? - kérdem remegő hangon.
  - Mert szeretlek - vágja rá. - Nem érdekel, hogy mit csinálsz. Nem számít. Tudom, hogy azt hiszed ezzel elüldözöl magad mellől, de gondolj arra, hogy én ezt már rég tudtam, mégsem mentem sehová. Nem hagytalak el és nem is foglak.
  - Sajnálatból nem kell velem maradnod...
  - Honnan a pokolból veszed ezt? - kerekednek el szemei. - Lottie, hallottad, amit az előbb mondtam? Nem azért maradtam veled, mert sajnállak, hanem mert szeretlek. - néz a szemembe.
  - Hogy szerethetsz egy olyan lányt, mint én? Hogy szerethetsz egy drogost?
  - Számomra nem vagy az - jelenti ki. - Minden embernek van hibája, de mindenkit úgy kell elfogadni, amilyen. Te is tudod, hogy mit kell tenned és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Én pedig várni fogok rád. Várni fogok, mert nem akarlak elveszíteni. Nem érdekel Louis - vonja meg a vállát. - Beszélek vele és el fogom érni, hogy ne legyen ellenünk, mert én veled akarok lenni, történjék bármi.
  - De én nem érdemellek meg - suttogom. - Tudom, hogy így van. Te okos vagy és sosem tennél ilyet, mint én. Melléd egy szép és egészséges lány való, nem pedig egy beteg...
  - Nem vagy beteg - lehet egy puszit a kezemre. - Számomra nem vagy az, csak egy kétségbeesett lány, akivel történt valami, ami miatt ez tette magával.
  - Igen, évekkel ezelőtt beleszerettem egy olyan fiúba, aki számomra tiltott gyümölcs volt - bukik ki belőlem, mielőtt még átgondolhattam volna mit is mondok.
  Éppen szólásra nyitotta volna ajkát, amikor az ajtó kinyílt és Louis lépett be rajta az orvossal a nyomában. Nem akarom, hogy így menjen el. A francba, miért kellett ezt mondanom?
  - Letelt az öt perc - mondja komoly hangon, mire Harry elengedi a kezem, majd feláll és felém sem pillantva lép ki a szobából. - Nem akarom tudni, hogy miről volt szó, de mindketten pont olyan arcot vágtok, mintha valami komoly dolog történ volna.
  - Jól vagyok. - suttogom.
  Az orvos magyarázni kezdett, de én nem igazán voltam képes rá figyelni. Csak az eltelt öt perc járt a fejemben. Nem kellett volna azt mondanom. Nem lett volna szabad úgy elengednem őt, hogy nem magyarázom meg. Úgy nézett rám, mintha mindent megértett volna. Nem akarom, hogy megértse, azt sem, hogy magát hibáztassa. Én voltam a hülye, én követtem el, nem kényszerített rá senki sem.
  - ... holnap már indulsz is a klinikára, ahol segítenek majd neked. - hallom meg az orvos utolsó szavait. - Egy hét múlva már sokkal jobban leszel. - mosolyog rám.
  Az lehet, de a szívemben érzett üresség nem fog elmúlni egy hét alatt, ha egyáltalán elmúlik valaha.

7 megjegyzés:

  1. Drága Evelyne!
    Nagyon jó lett ez a rész is. Sajnálom, hogy az előző részekhez nem írtam.
    Jól kialakította a karakterek személyiségét.
    Sajálom Harryt, hogy ezen át kell mennie Lottieval, de ugyan akkor Louisnak is igazat adok. Éso olyan kevés volt kettőjük számára az az 5 perc. Kívancsian várom a következő évadot. Az íráshoz további sok sikert.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Helló!
      Örülök, hogy tetszett a rész, semmi baj, a lényeg, hogy most írtál. Nem kell minden részhez írni, de amikor úgy éred, hogy el akarod mondani mit is gondolsz akkor csináld. MIndkettőjüknek igaza van, de hidd el megoldom én majd a problémákat, nem lesz könnyű, de ismersz és tudod, hogy mindig kitalálok valamit. Már a mai nap folyamán olvashatod a következő évad első részét.
      Köszönöm!

      Törlés
  2. Szia!:) Most írok először hozzászólást! A történeted nagyon tetszik, amúgy a bandából Harry a kedvencem, azok a szemek ahhww *.* (eltértem bocsi) A szereplők nagyon jók, én mindig izgatottan vártam hogy mi lesz az adott részben, nagyon szorítottam Lottienak és Harrynek hogy összejöjjenek. Olyan édes páros:) mikor kiderült h mi a gond Lottieval valahogy megtudtam érteni Louist, de sajnáltam Harryt hogy összevesztek:( remélem a második évadban már minden happy lesz, ha nem is az elején de a végére remélem! :)
    Solya :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök, hogy tetszik. Nekem is ő a kedvencem, de attól még a többieket is szeretem! Igen, szeretek bonyodalmakat okozni és általában erről szólnak a történeteim, mivel szeretem a drámákat. A végére még nem gondoltam, fogalmam sincs, hogy milyen lesz. De a második évadba több boldog rész lesz, vagyis így tervezem!

      Törlés
  3. Szia :)
    Új vagyok, nemrég találtam rá a blogodra.
    Nagyon nagyon tetszik a történet és az írásod is. Szuper író vagy!!!!
    Nagyon várom a kövi részt!
    Siess légyszi!
    Encsi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk!
      Örülök, hogy tetszik és köszönöm, hogy ezt írod, sokat jelent nekem. Hamarosan olvashatod, Encsi!

      Törlés