Prológus - Hazatérés!

Sziasztok!

Sokat rágódtam azon, hogy mi legyen ezzel az ötletemmel, de végül dűlőre

jutottam. Rengeteg blogom van, én magam is tudom, de amikor valami

ennyire megíródott a fejedben vétek lenne hagyni elveszni.

Tudom, hogy rengeted munkám lesz vele, hiszen nem lesz könnyű írni,

majd ti is megértitek ezt! Mivel most jön egy tíz napos vakáció, már az 

első két rész fel is fog kerülni. Utána pedig csak hetente egy, amint időm engedi.

Nehéz lesz, magam is tudom, de ha ti velem vagytok, akkor bármivel megbirkózom.

Kicsit félek, mivel eredetileg a történet nem erről szólt volna, egyáltalán nem,

de pár napja teljesen átíródott a fejemben és én ezt egy csepet sem bánom!

Új szereplő került be, ami csak feldobja majd a történetet, remélem!

Azt már előre el tudom nektek mondani, hogy a történet sok részes lesz,

mivel az első évad része nem csak a fiúkról fognak szólni.

Ez a történet Lottie életéről szól, nem pedig a fiúkéról, nem egyből talál rá

az igaz szerelmére és nem is olyan könnyen, de hiába mesélek semmit sem

értenétek belőle, mivel ez szép lassan fog kialakulni.

Igaz a kérdés a csoportba csak tegnap este tettem fel, de a design-t már 

régebb óta csinálom, mivel én már eldöntöttem, hogy elkezdem, csak azt nem

tudtam, hogy mikor. Remélem örülni fogtok neki és tetszeni fog!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

  Louis Tomlinson

  Karácsony! Elérkezett végre a szeretett ünnepe is, amit már oly régóta várok, hogy miért? A válasz nagyon egyszerű rá. Hiányzik a családom. Nem, mintha nem szeretném a fiúkkal tölteni az időm, ugyanis mindenki tudja, hogy imádok őket, de a családom is nagyon fontos számomra és rossz, hogy hosszú ideig távol kell lennem tőlük. Igaz, hogyha honvágyam támad, akkor a többiekre mindig számíthatok, de sosem lesz olyan, mint otthon a hugicáim között. 

  Amikor itt vagyok velük, akkor a családom hiányzik, ám mikor otthon vagyok, akkor ők hiányoznak. Az együtt töltött évek után, már ők is a családommá váltak, mivel velük több időt töltöttem, mint az igazi családommal. 

  - Srácok, annyira hiányozni fogtok! - színlel sírást Niall.

  - Jaj, ne hülyülj már Niall. - lököm oldalba. - Ez csak három hét, már hosszabb időt is eldöntöttünk külön, ebbe sem fogunk belehalni. - veregetem meg a vállát.

  - Ne feledjük el, hogy ki adta fel a múltkor is a leghamarabb. - röhög fel Harry. - Én nem bírom tovább, ezek kikészítenek. - utánozta a beszédemet, az én idióta barátom.

  - Az csak egyszer fordult elő, mikor fogod már elfelejteni? - fordulok felé. 

  - Valószínűleg soha az életben. - vigyorog. Inkább csendben maradtam, nem szeretném, ha még eszébe jutna néhány dolog, amit jobb lenne elfelejteni, mint felidézni.

  - Haver, inkább örülj neki, hogy ennyi lány fog téged körülugrálni a következő három hétben. - szólal meg Zayn. - Egy kezemen nem tudom az összeset megszámolni.

  - Zayn, ők csak a húgaim és El, meg persze anya, nem más lányok. - egészítem ki a mondatát. - Különben is kétlem, hogy Lottie bármit is megtenne, amire megkérném. - sóhajtok fel.

  - Miért mondod ezt? - ráncolja össze a homlokát Liam. 

  - Mindenki azt mondja, hogy megváltozott, hogy már nem az a lány, aki eddig volt... - vonom meg a vállam. - Anya azt mondja, hogy kezdi átvenni az én stílusomat.

  - Meg kell ismernem a húgodat. - dörzsöli meg az állát Harry.

  - Arról letehet Styles. - mosolygok rá. - Te őt sosem fogod 'megismerni', különben is neked van csajod.

  - Igen most még van, de ki tudja, hogy meddig. - nevet fel Niall.

***

  A csomagjaim már a csomagtartóban vannak. Csak El kell megérkezzen és már indulhatunk is. Az utolsó délutánt együtt töltöttük a fiúkkal, lehet ez furcsán hangzik, de nálunk ez már bevett szokás. Mikor hosszabb időre elválunk egymástól, mindig eltöltünk együtt pár órát, ahol felidézzük a kínos pillanatainkat, amiket leginkább el szeretnék felejteni.

  - Louis, megjöttem! - kiáltja el magát El.

  Rajtam kívül már mindenki elhagyta a közös otthonunkat. Amint meghallom El bájos hangját, felpattanok az ágyamról, felkapom a telóm és a dzsekim és már rohanok is lefelé, hozzá. Mint mindig most is csodás néz ki. Nekem nem számít, hogy mit visel, én akkor is szeretném, ha nem lennének rajta drága ruhák vagy, ha mindig melegítőben lenne. Én nem a kinézetét szeretem, hanem ő magát - bár a külső is számít, de csak egy kicsit. Fekete kabát, krém színű kötött sál, kék farmer és fekete csizma van rajta.

  - Szia baby! - csókolom meg.

  - Szia! - mosolyog. - A többiek?

  - Már elmentek. - legyintek. - Azt mondták adjam át neked üdvözletüket.

  - Sajnálom, hogy ennyit késtem, csak anyáék, te is tudod. - sóhajtja.

  - Semmi baj baby. - simogatom meg az arcát. - Anyáék tudják, hogy késni fogunk. Na gyere menjünk. - fogom meg a kezét és veszem el a kulcsaimat az asztalról.

  Amint kilépek az ajtón, meg is értem, hogy miért volt olyan hideg El arca. London karácsonykor sosem a kellemes hőmérsékletről híres. Hatalmas hóvihar tombol idekint, és a hőmérséklet is jóval a nulla alatt lehet. Gyorsan bezárom az ajtót, majd kinyitom El-nek az ajtót és besegítem őt. Én is beszállok mellé, majd elindulunk.

  Az út elején én a gondolataimba meredek, míg El az egyik barátnőjével beszélget telefonon. Engem sem hagy nyugodni a tény, hogy Lottie ennyire megváltozott. Már 17 éves és pedig egyre jobban kezdek érte aggódni, hiszen gyönyörű és biztos vagyok benne, hogy nem egy fiú van már most a nyomába. Nem szeretném, hogy bárki is ártson neki, hogy bárki összetörje a hugicám szívet, így ebben a pár napban biztosan beszélni fogok vele. Ki fogom deríteni, hogy mi a helyzet vele és remélem nem veszi majd rossz néven az aggódásomat. Csak tudom, hogy milyen az amikor az ember szerelmes, mivel én is az vagyok. Vakon követi az érzéseit és soha az  életben nem venné észre, ha valami rosszba is belesétálhat, ha erre a szerelme kényszeríti. Bár nekem ehhez semmi közöm, ugyanis inkább én viszem El-t a rosszba, nem pedig ő engem, de ő úgy fogad el engem, ahogy vagyok. Nem akar megváltoztatni és ennek nagyon örülök.

  - Min gondolkozol ennyire? - teszi a kezét a combomra, amivel visszarepít a jelenbe.

  - Csak Lottie aggaszt. - vallom be. - Tudod, 17 éves és most jött el a pasizós időszak, nem szeretném, ha baja esne.

  - Szeretnéd, hogy beszéljek vele? - kérdezi.

  - Megtennéd? - fordulok egy pillanatra felé, mire ő mosolyogva bólint. - Köszönöm. Én is beszélni fogok vele, de kétlem, hogy nekem megfog nyílni hiszen mégiscsak fiú vagyok.

  - Majd én megoldom ne aggódj. - közli velem. Annyira jó, hogy ő itt van nekem, fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle.

  Pár óra elteltével megpillantom a Doncaster táblát, ami azt jelenti, hogy végre otthon vagyunk. Már csak pillanatok választanak el a tökéletes karácsonytól, amit a családommal és a szerelmemmel tölthetek.