Sziasztok! Meghoztam nektek az új részt, amit nagy nehezen sikerült megírnom. Igazából csak holnap akartam kitenni, de már két napja itthon vagyok, mert nem vagyok valami jól, így sikerült ma befejeznem. Remélem tetszeni fog! Köszönöm szépen a kommenteket és az olvasókat! Jó olvasást!
Ölellek Titeket!
Lottie Tomlinson
Oda sem kell fordulnom, hogy tudjam ki az. A tarkómon lévő bizsergés elárulja. Csak az ő közelében érzem ezt, senki más nem képes kiváltani belőlem, rajta kívül. De miért jött ki? Miért jött utánam, hiszen biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy kint vagyok. Kerül, nem néz rám, csak akkor szól hozzám, ha muszáj, most mégis kint van egy légtérben velem. á
Szorosabban húzom össze a takarót magamon, mintha az elrejthetne előle, Érezem, ahogy engem néz, ám nekem nincs elég bátorságom, hogy felé fordítsam a fejem és találkozzak azokkal az igéző zöld szempárjaival. Nem tudom, hogy képes lennék a szemébe nézni, ilyen állapotban. A gyógyszerek miatt, amit az orvos írt fel, sokkal érzékenyebb vagyok és ez ebben a pillanatban nem sülne el jól, abban biztos vagyok.
Egyszerűen nem tudom elviselni ezt a csendes. Más esetben ez megnyugtató lenne, de ebben az esetben kínos és zavaró. Mindketten tudjuk, hogy meg kellene szólalnunk, de azt már nem, hogy mit is mondhatnánk. Mivel képtelen vagyok tovább egy helyben maradni, kibontakozom a takaró fogságából, majd felállva indulok el az ajtó felé, egészen addig, míg meg nem érzek egy meleg kezet a csuklómra fonódni.
- Ne menj el - suttogja alig hallhatóan. - Nem akarom, hogy bemenj.
- Be kell mennem. Nem tudok a közeledben lenni, hogy ne akarjak hozzád bújni, de látszik, hogy te nem szeretnéd ezt, így jobb lesz ha bemegyek - válaszolom, továbbra is az ajtót bámulva. - Kérlek engedj el.
- Gyere ide - rántja meg egy kicsit a kezem - hozzám.
A már így is zaklatott szívem, még gyorsabb tempót vesz fel. Azt kérte, hogy menjek oda hozzá? Vagy csak beképzeltem az egészet... De az nem lehet, hiszen továbbra is fogja a csuklóm, nem létezik, hogy csak képzeltem volna az egészet. Biztos vagyok benne, hogy kimondta a szavakat, már csak azt kellene eldöntenem, hogy mit is tegyek. Odamenjek és engedjem, hogy magához öleljen vagy meneküljek el? Képes lennék minden magyarázat nélkül elsétálni, miközben ő arra kér, hogy maradjak? Ha a szívemre hallgatok, akkor nem, viszont, ha a döntésembe az eszem is bevonom akkor már nem vagyok benne olyan biztos, hogy képes lennék maradni. Ha védeni próbálnám magam a sajnálatától, akkor minden bizonnyal bemennék és vissza se néznék, de mi van akkor, ha a szemébe nézve nem fedeznék fel sajnálatot?
- Ne gondolkozz, csak maradj, kérlek - repít vissza a gondolataimból kérése.
Szemeimet lehunyom, majd mély levegőt veszek és visszalépek az ajtóból, de nem állok meg előtte. A terasz széléhez lépek, miután elenged, majd kezeimet a kőfalra fektetve nézem az elém táruló tájat. Nem tudom, hogy meddig leszek képes itt maradni, szótlanul, de egyre nagyobb feszültséget érzek a levegőben, ami közelebb és közelebb taszít hozzá.
- Sajnálom - szólal meg, mire lassan hátra fordulok, majd ránézek. - Sajnálom, hogy ezt tetted... miattam - suttogja, mire én megdermedek.
Eddig végig abban reménykedtem, hogy nem értette mit mondtam neki, mielőtt kiment volna a szobából, de most minden szétfoszlott. Eddig erősnek mutattam magam, de ebben a pillanatban, már képtelen vagyok rá. Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, hiszen tudja. Tudja, hogy miatta tettem...
Szemeim könnyekkel telnek meg, miközben szép lassan csúszok le a földre, mivel remegő lábaim nem bírtak tovább tartani. Homlokom a térdeimre fektetem, miközben kezeimmel a hajamba túrok.
- Tehát igaz, eddig abban reménykedtem, hogy valamit félreértettem, de most így látva téged, látom, hogy nem tévedtem. Tényleg miattam tetted.
El akarok innen tűnni, de sajnos nem lehet. Ha bemegyek a szobába, akkor Louis biztosan felébred a sírásomra, ha pedig itt maradok, előtte fogok. Egyik sem tetszik, de inkább itt maradok, mert Louisnak nem akarok semmit sem megmagyarázni. Ez az a dolog, amit remélem, hogy soha az életbe nem tud meg, rólam. Nem tudhatja meg, hogy miért tettem, mert akkor biztos vagyok, hogy végleg összevesznének és még csak a közelembe se engedné Harryt. pedig neki köszönhető, hogy az utóbbi időben jobban voltam gyógyszer nélkül is, csak hát az elvonási tüneteket nem lehet elkerülni...
Gondolataimból két erős kar szakít ki, ami felhúz a földről, majd magához húz. Érzem az illatát, a testéből áradó meleget, érzem ő magát. Karom az oldalamnál nyújtózik ki, egészen addig, míg dereka köré nem fonom őket és markolom meg a pólóját. Felsóhajt, majd még ennél is közelebb húz magához, míg már semmi szabad hely sincs közöttünk.
- Nem akarom elhinni, hogy miattam tetted és azt sem, hogy én semmit sem vettem abból észre, hogy mit éreztél már akkor is irántam. Mikor kezdődött mindez Lottie, mióta vagy szerelmes belém?
- Nem számít, Harry... - motyogom a pólójába.
- De nekem igenis számít - vágja rá. - Én tudni szeretném, kérlek mond el.
- Nem akarok róla beszélni - távolodom el tőle. - Nem tudok és nem is akarok neked róla beszélni. Lehet, hogy te nem veszed észre, de én látom. Látom, hogy nézel rám, már most. Bele sem akarok gondolni, hogy néznél, ha elmondanék mindent. Nem akarok olyan lány lenni, akit mindenki sajnál. Elkövettem egy hibát, amiért megfizettem, kigyógyultam belőle és ha nem leszek hülye, akkor többet nem lesz szükségem orvosi segítségre...
- Miattam követted el azt a hibát, szerintem jogom van tudni az igazat - néz a szemembe összeráncolt homlokkal. - Miért nem akarod nekem elmondani?
- Mert, nem akarom, hogy gyengének nézz, nem akarom, hogy magadat okold és azt sem, hogy utána teljesen máshogy néz rám. Bár már most is máshogy nézel - túrok a hajamba. - Már sosem láthatom a csillogást a szemedben, ha rám nézel, csak a sajnálatot, szóval nem fogom elmondani, hiába erőlteted.
- Miért vagy ennyire makacs? - kérdi morogva. - Én csak meg akarom érteni, hogy miért tetted!
- Azért, mert beléd szerettem ez elég indok? - emelem feljebb a hangom.
Pár másodpercig még engem néz, aztán elfordítja a tekintetét rólam és a hajába túr. Hallom, hogy valamit motyog az orra alatt, de azt nem értem, hogy mit. Miért akarja ennyire tudni az egész történetet? Miért nem elég neki annyi, amennyi tud? Már az is több, mint amennyit tudnia kéne.
- Rajtam kívül tudja bárki is az okát? - fordul vissza hozzám, mire én megrázom a fejem. - És nekem sem akartad elmondani azon a napon, csak kicsúszott, igazam van? - bólintok. - Remek és mégis mit találtál volna ki Lottie, miért kezdtél el drogozni? Amilyen hülye vagyok még el is hittem volna az 'okát', mert biztos vagyok benne, hogy sose avattál volna be a valódi okába... hagytad volna, hogy úgy éljek, mintha nem is én lennék a személy, aki miatt elkezdted. Szerinted ez normális?
- Őszintén Harry, most azért vagy ennyire kiakadva, mert megtudtad, hogy te vagy az oka vagy azért, mert ha akkor nem csúszik ki a számon, akkor sosem mondom el neked?!
- Nem tudod - sóhajt fel. - Utálom, hogy miattam tetted tönkre az életed... - kezd bele, de én nem engedem neki befejezni.
- De neked köszönhetően telt csodásan pár hét is az életemből - vágom rá. - Miattad akartam rávenni magam, hogy leszokjak... csak egyedül nem ment.
- Sosem kellett volna rászoknod, miattam sosem kellett volna - néz a szemembe, majd bemegy a szobába, engem magamra hagyva.
Szemeimet lehunyom, majd mély levegőt veszek és visszalépek az ajtóból, de nem állok meg előtte. A terasz széléhez lépek, miután elenged, majd kezeimet a kőfalra fektetve nézem az elém táruló tájat. Nem tudom, hogy meddig leszek képes itt maradni, szótlanul, de egyre nagyobb feszültséget érzek a levegőben, ami közelebb és közelebb taszít hozzá.
- Sajnálom - szólal meg, mire lassan hátra fordulok, majd ránézek. - Sajnálom, hogy ezt tetted... miattam - suttogja, mire én megdermedek.
Eddig végig abban reménykedtem, hogy nem értette mit mondtam neki, mielőtt kiment volna a szobából, de most minden szétfoszlott. Eddig erősnek mutattam magam, de ebben a pillanatban, már képtelen vagyok rá. Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, hiszen tudja. Tudja, hogy miatta tettem...
Szemeim könnyekkel telnek meg, miközben szép lassan csúszok le a földre, mivel remegő lábaim nem bírtak tovább tartani. Homlokom a térdeimre fektetem, miközben kezeimmel a hajamba túrok.
- Tehát igaz, eddig abban reménykedtem, hogy valamit félreértettem, de most így látva téged, látom, hogy nem tévedtem. Tényleg miattam tetted.
El akarok innen tűnni, de sajnos nem lehet. Ha bemegyek a szobába, akkor Louis biztosan felébred a sírásomra, ha pedig itt maradok, előtte fogok. Egyik sem tetszik, de inkább itt maradok, mert Louisnak nem akarok semmit sem megmagyarázni. Ez az a dolog, amit remélem, hogy soha az életbe nem tud meg, rólam. Nem tudhatja meg, hogy miért tettem, mert akkor biztos vagyok, hogy végleg összevesznének és még csak a közelembe se engedné Harryt. pedig neki köszönhető, hogy az utóbbi időben jobban voltam gyógyszer nélkül is, csak hát az elvonási tüneteket nem lehet elkerülni...
Gondolataimból két erős kar szakít ki, ami felhúz a földről, majd magához húz. Érzem az illatát, a testéből áradó meleget, érzem ő magát. Karom az oldalamnál nyújtózik ki, egészen addig, míg dereka köré nem fonom őket és markolom meg a pólóját. Felsóhajt, majd még ennél is közelebb húz magához, míg már semmi szabad hely sincs közöttünk.
- Nem akarom elhinni, hogy miattam tetted és azt sem, hogy én semmit sem vettem abból észre, hogy mit éreztél már akkor is irántam. Mikor kezdődött mindez Lottie, mióta vagy szerelmes belém?
- Nem számít, Harry... - motyogom a pólójába.
- De nekem igenis számít - vágja rá. - Én tudni szeretném, kérlek mond el.
- Nem akarok róla beszélni - távolodom el tőle. - Nem tudok és nem is akarok neked róla beszélni. Lehet, hogy te nem veszed észre, de én látom. Látom, hogy nézel rám, már most. Bele sem akarok gondolni, hogy néznél, ha elmondanék mindent. Nem akarok olyan lány lenni, akit mindenki sajnál. Elkövettem egy hibát, amiért megfizettem, kigyógyultam belőle és ha nem leszek hülye, akkor többet nem lesz szükségem orvosi segítségre...
- Miattam követted el azt a hibát, szerintem jogom van tudni az igazat - néz a szemembe összeráncolt homlokkal. - Miért nem akarod nekem elmondani?
- Mert, nem akarom, hogy gyengének nézz, nem akarom, hogy magadat okold és azt sem, hogy utána teljesen máshogy néz rám. Bár már most is máshogy nézel - túrok a hajamba. - Már sosem láthatom a csillogást a szemedben, ha rám nézel, csak a sajnálatot, szóval nem fogom elmondani, hiába erőlteted.
- Miért vagy ennyire makacs? - kérdi morogva. - Én csak meg akarom érteni, hogy miért tetted!
- Azért, mert beléd szerettem ez elég indok? - emelem feljebb a hangom.
Pár másodpercig még engem néz, aztán elfordítja a tekintetét rólam és a hajába túr. Hallom, hogy valamit motyog az orra alatt, de azt nem értem, hogy mit. Miért akarja ennyire tudni az egész történetet? Miért nem elég neki annyi, amennyi tud? Már az is több, mint amennyit tudnia kéne.
- Rajtam kívül tudja bárki is az okát? - fordul vissza hozzám, mire én megrázom a fejem. - És nekem sem akartad elmondani azon a napon, csak kicsúszott, igazam van? - bólintok. - Remek és mégis mit találtál volna ki Lottie, miért kezdtél el drogozni? Amilyen hülye vagyok még el is hittem volna az 'okát', mert biztos vagyok benne, hogy sose avattál volna be a valódi okába... hagytad volna, hogy úgy éljek, mintha nem is én lennék a személy, aki miatt elkezdted. Szerinted ez normális?
- Őszintén Harry, most azért vagy ennyire kiakadva, mert megtudtad, hogy te vagy az oka vagy azért, mert ha akkor nem csúszik ki a számon, akkor sosem mondom el neked?!
- Nem tudod - sóhajt fel. - Utálom, hogy miattam tetted tönkre az életed... - kezd bele, de én nem engedem neki befejezni.
- De neked köszönhetően telt csodásan pár hét is az életemből - vágom rá. - Miattad akartam rávenni magam, hogy leszokjak... csak egyedül nem ment.
- Sosem kellett volna rászoknod, miattam sosem kellett volna - néz a szemembe, majd bemegy a szobába, engem magamra hagyva.
***
Fogalmam sincs, hogy hány óra lehetett, mire bementem a szobába. Rajtam kívül mindenki aludt, én mégsem voltam képes rá. Fáradt voltam és valószínűleg az is leszek egész nap, mivel ezek után biztosan nem fogok már tudni annyira megnyugodni, hogy elaludjak, így szép lassan megvárom míg a Nap ébredezni kezd.
Mikor meghallom, hogy valaki ébredezni kezd, megfordulok és Louis álmos tekintetével találom szemben magam. Hatalmas ásítás után, halványan rám mosolyog, ám én még mindig nem nyugodtam meg, így képtelen vagyok viszonozni azt.
Mivel látta, hogy nem fogok vele beszélgetni, fogta magát és kiment a fürdőbe, míg én ismét kettesben maradtam vele, bár ő most alszik, szóval jobb, mint az éjszakai találkozásunk. De nem telik el sok idő és ő is felébred. Az ágya szélén ülve engem bámul, míg én próbálom kizárni, azzal, hogy a plafont bámulom.
- Reggelt! - lép ki Louis vidáman, majd köszön Harrynek.
- Reggelt. - válaszolja morogva.
- Na jó - sóhajt fel. - Miért néztek ki úgy mindketten, mintha képesek lennétek megfojtani egy kiskanál vízben csak azért, mert annyit mondtam, hogy reggelt?
- Semmi bajom! - vágja rá.
- Igen Louis, mégis mi bajom lehetne? - vonom fel a szemöldököm. - Csak vannak olyan személyek, akiknek nem elég, ha tudják az igazság egy részét, nekik muszáj megtudniuk az egészet.
- Na jó, szerintem történt köztetek valami, amiről én nem tudok - váltogatja közöttünk a tekintetét.
- Honnan veszed ezt a marhaságot? - kérdek rá.
- Mivel az előbb végig Harryt bámultad, miközben beszéltél, ami annyit jelent, hogy neki céloztad - vonja meg a vállát. - Fogalmam sincs, hogy mi történt köztetek, de jobb, ha megbeszélitek, mert nem leszek képes sokáig ilyen feszültség között élni.
- Szerintem nincs mit megbeszélnünk - vágom rá.
- Szerintem meg van! - néz rám dühösen a göndör.
- Fogadd el, hogy nem mondok többet! - csattanok fel. - Nem lenne jobb, ha tudnád az egészet, nem mondom el, fogadd el Harry!
- Azt hiszem én magatokra hagylak titeket, lent találkozunk - lép ki a szobából Louis.
Louis távozása után morogva lépek a bőröndömhöz, majd veszem ki belőle a ruhákat és indulok el a fürdő felé, ahová minden szó nélkül lépek be, mit sem törődve Harryvel.
Egy gyors zuhanyzás után magamra kapom fekete toppom és nadrágom, majd hajam megfésülve lépek ki a szobába, ahol Harryt még mindig ugyanabban a helyzetben találom. Az őrületbe kerget, hogy minden mozdulatom figyeli, miközben felveszem a bakancsom.
- Szeretnél valamit, vagy mostantól végig így fogsz bámulni? - csattanok rá.
- Az igazat! - néz a szemembe.
- Hát akkor jó találgatást, mert tőlem nem fogod megtudni.
- Annyira szeretnélek megcsókolni, ebben a pillanatba - lép hozzám közelebb.
- Akkor miért nem teszed? - vonom fel a szemöldököm.
- Mert nem lehet - néz a szemebe.
- Miért? - kérdem suttogva.
- Megígértem valakinek, hogy nem okozok neked több fájdalmat, hogy sosem kerülök olyan közel hozzád, mint egy héttel ezelőtt voltam. Bár nem lesz könnyű, de be fogom tartani, hogy csak barátok lehetünk. Be kell tartanom - fordul sarkon, majd viharzik be a fürdőbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése