2015. március 7., szombat

II.évad 1.rész - Visszatérés

Sziasztok! Tudom, hogy egy kicsit hosszabb volt a várakozás, mint ígértem, de most itt vagyok egy újabb évaddal, ami remélem tetszeni fog nektek. Megpróbálok minél hamarabb hozni részeket, de nem ígérhetek semmit sem, csak annyit, hogy próbálkozni fogok és remélhetőleg sikerül is. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat is! Bízom benne, hogy a második évad is tetszeni fog! Jó olvasást!




Lottie Tomlinson



  Egy hét. Hét nap. 168 óra. Ennyi ideig voltam a klinikán. Egyedül. Fogadhattam volna látogatókat, mindig szóltak, hogy jöttek hozzám, de senkit sem akartam látni, így mindig elküldtem őket. Tudom, hogy csak azért jöttem, mert tudni szerették volna, hogy vagyok, de én nem akartam, hogy a sajnálkozó tekintetükkel találkozzak. Nem akartam látni, hogy néznek rám. Semmit sem akartam jobban, mint eltűnni a Föld felszínéről és soha többet szembe sem kerülni azokkal az emberekkel, akiknek csalódást okoztam. 
  Az egyetlen személy, akivel telefonom beszéltem az az anyám volt. Nem akartam, első hívására nem is válaszoltam, de utána az ápolók rávettek, hogy megtegyem. Elmondták, hogy mennyire aggódik értem, hogy milyen megtörtét volt a hangja mikor velük beszélt, így remegő kezekkel, de fogadtam a hívását. Hogy megbántam-e? Nem. Hogy sírtam-e, miután letettük a telefont? Órákon át, de szerintem nem csak én tettem ezt, hanem ő is. Tudom, hogy fájdalmat és csalódást okoztam neki. Magamnak is, de a múltan nem tudok változtatni. Sokat gondoltam rá, hogy mi lett volna, ha... de megértették velem, hogy ez semmire sem vezet. Hogy ezzel semmi jót sem teszek magamnak, inkább csak jobban felemészt a tény, ha erre gondolok és igazuk volt. 
  Az egyetlen dolog, amit képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy elszóltam magam. Nem tudom elhinni, hogy a saját számon jött ki az a néhány szó. Nem akarom elfogadni, hogy nekem köszönhetően szerzett tudomást mindenről. Abban reménykedem, hogy nem értette meg, mire mondtam, de valami azt súgja, hogy mégis. Az is arra utal, hogy tud róla, hogy meg sem próbált látogatni. Ő volt az egyetlen személy, aki nem akart velem találkozni és ez valahol mélyen nagyon fáj. Megértem, de azért még fáj. Nem akartam, hogy ez legyen, sosem akartam, hogy megtudja, erre pont én szólom el magam...
  Viszont, ami még ennél is rosszabb, Louis rávette anyát, hogy velük tartsak végig a turnén, ami még nagyon hosszú. Vigyázni akar rám és azt akarja, hogy minél hamarabb jobban legyek és úgy gondolja, hogy ez neki menne a legjobban velem. Pedig, ha tudná, hogy egyáltalán nem lesz könnyű dolga, mivel magamba fogok zárkózni. Képtelen leszek a szemükbe nézni vagy inkább a szemébe nézni és a közelébe lenni úgy, hogy ő hozzám sem szól vagy rám sem néz. Nem akartam ezt, de úgy látszik az én sorsom sosem nekem kedvez. 
  Az egyetlen dolog, ami kicsit boldogít, az az, hogy az 5SOS srácok is velünk tartanak mostantól, így legalább nem csak a fiúkkal kell legyek, akik ismernek Louisnak köszönhetően. Nem azt mondom, hogy a többiek nem tudják ki vagyok, de ők nem olyan személyek, akik közel állnak hozzám. Bár tudom, hogy ők is másképpen fognak velem viselkedni, de ebben a pillanatban nem érdekel. 
  Louis-val az oldalamon lépkedek a hatalmas repülő felé. Nem szólunk egymáshoz, de tisztán érzem az aggodalmas tekintetét, amit néha rám szegez. A szívem egyre gyorsabban ver a mellkasomban, ahogy már csak lépések választanak el tőlük, tőle. Csak abban tudok reménykedni, hogy egyikük sem fog letámadni, mert arra nem állok még készen. Egyszerűen csak egy elrejtett helyet akarok, ahol egyedül lehetek, ahol senki sem figyel rám. De tudom, hogy ez nem történhet meg. Ezek után biztosan nem engednek, majd szabadon. Mindig lesz valaki, aki bébiszitterkedik felettem és ettől már előre félek. 
  - A srácok már nagyon várják, hogy lássanak téged - szólal meg Louis, mire én felsóhajtok. - Tudom, hogy nem könnyű, Lottie, de mi csak segíteni akarunk neked. Nem szabad menekülnöd előlünk.
  - Nekem viszont időre van szükségem és nem a sajnálatotokra - vágom rá. - Ne viselkedjetek velem úgy, mint egy gyerekkel, mert azzal nem fogtok segíteni. 
  - Te is tudod, hogy egyedül nem leszel képes végigmenni rajta...
  - Akkor majd kitalálok valamit, tudod az elmúlt egy hétben segítettek. Lehet nem egyszerű, de képes vagyok rá. Nem kellenek sajnálkozó tekintetek. Szerinted miért nem akartam egyikőtöket sem látni? Képtelen vagyok a szemetekbe nézni, míg úgy néztek rám, ahogy most te is... Elfogadom, hogy aggódtok és meg is értem, hogy miért, de ne viselkedjetek úgy, mintha egy gyerek lennék, mert azzal nem mentek semmire sem - fejezem be a mondandóm.
  - Meglátjuk mi lesz - ennyit válaszol, majd fellép a lépcsőkön és eltűnik az ajtó mögött. 
  Nekem is követnek kell, de nagy a késztetés, hogy fogjam magam és sarkon fordulva elrohanjak innen. Nem akarok szembekerülni velük, de tudom, hogy nincs választásom. Sóhajtva lépkedek felfelé a lépcsőn. Már az utolsó fokról hallom a hangokat. Louis keményen magyaráz valamit a többieknek, majd amikor megpillantanak mindenki elhallgat. Nem kell nagyon okosnak lennem, hogy rájöjjek én voltam a téma. A srácokra pillantok, majd biccentek egyet, aztán pedig meg sem szólalva lépkedek a repülő végéhez és foglalom el a legutolsó helyet, ahol remélhetőleg egyedül lehetek. 
  Alig helyezkedem el, amikor lépteket hallok. Oldalra kapom a fejem és egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Ő az. Amint felém fordul, azonnal lesütöm a szemeim. Nem tudok a szemébe nézni, még nem megy. Az sem biztos, hogy valaha újra képes leszek majd rá. Érzem perzselő tekintetét, amivel engem néz, majd sóhajtva foglal helyett a másik oldalt lévő ülésen. Ugye nem akar ott utazni?! 
  Lassan emelem fel a fejem és nézek rá. Csak akkor tudatosul benne, hogy zenét hallgatva bámul kifelé az ablakon, ami biztosan annyit tesz, hogy nem áll szándékában távozni. Jobban belegondolva, ő nem is volt ott az előbb amikor feljöttem. Szóval, biztosan nem miattam választotta azt a helyett, hanem, mert ő is távol szeretett volna lenni a többiektől. Remek. 
  Kényelembe helyezem magam, majd felhúzom a térdeim és átölelem őket, miközben a fejem az üvegnek döntöm. Hosszú hetek állnak előttem és fogalmam sincs, hogy fogom kibírni őket. De nem fogom feladni. Nem törhetek össze, mert akkor biztosan visszaesem majd. Megtanultam, hogyha kényszert érzek valami, akkor csinálnom kell valami mást, amit szeretek. Ott például sokat tornáztam és szaladtam. Esetleg rajzoltam, de az nem mindig segített. Biztos vagyok benne, hogy most is fogok találni valami elfoglaltságot.
  Érzem, hogy valaki leült mellém, de nem merem kinyitni a szemem. Fogalmam sincs, hogy kivel találnám szembe magam és arra én fel vagyok-e készülve, ebben a pillanatban. 
  - Tudom, hogy nem alszol - szólal meg mellettem egy ismerős hang, de nem a Harryé, így kinyitom szép lassan szemeim, majd egy halványan mosolygó Zaynnel találom szembe magam. - Tudod, nyugodtan odajöhetnél hozzánk, nem kellene egyedül ülnöd.
  - Jobban szeretek itt lenni, magamba - motyogom halkan, mire kicsit elszomorodik. - Nem veletek van a baj, hanem velem. Képtelen vagyok leülni közétek és úgy tenni, mintha semmiről sem tudnátok, mikor pontosan tudom, hogy ez nem így van. Abban sem voltam biztos, hogy képes leszek felszállni erre a gépre, mégis itt vagyok, de ahhoz, hogy a közeletekbe menjek még kell egy kis idő.
  - Megértem, de tudnod kell, hogy bármikor szívesen fogadunk, még úgy is, ha csendben maradsz és meg sem szólalsz. Nem fogunk semmit sem erőltetni, de tudnod kell, hogy mind szeretünk téged, hogy az ami történt semmin sem változtat.
  - Csak a szemeitekben nem csak ezt látom, hanem a sajnálatot, amit mindig is el akartam kerülni - suttogom.
  - Rendben, akkor megmondom a többieknek, hogy jól vagy - mosolyog rám - de vele - biccent fejével Harry felé - beszélned kellene. Fogalmunk sincs, hogy mi van vele, de ebben az egy hétben alig beszélt velünk, teljesen úgy viselkedik, mint egy zombi. Elkülönült és nem hajlandó elmondani, hogy mi baja van... talán neked elmondaná. - áll fel, majd megy vissza a többiekhez.
  Én pontosan tudom, hogy mi baja. Én. Én vagyok az ő problémája. Beszélnem kéne vele, tudom, de képtelen vagyok rá. Meg akarom magyarázni, hogy mi ez az egész, de nem megy. Egyszerűen nem vagyok hozzá elég erős. Biztos vagyok benne, hogy egy mondatot sem lennék képes kinyögni, ha a szemeibe néznék, csak elbőgném magam, ezzel is gyengének mutatva magam. 

***

  Nem tudom, hogy mikor, de elaludtam. Kivételesen, ebben a pár órában nem kínoztak rémálmok. A klinikán, szinte minden éjjel rémálmom volt, de most nem, aminek örülök, mert nem akarom még azzal is a frászt hozni a srácokra, hogy sikoltozva ébredek fel az éjszaka közepén. Szemeim nagyra nyílnak mikor kinyitom őket, ugyanis Harry bámul az ülések között állva.
  - Megérkeztünk - szólal meg, majd tűnik el egyből. 
  Pislogva bámulom a helyet, ahol az előbb állt és arra próbálok rájönni, hogy ezt csak képzeltem vagy tényleg megtörtént. 
  Szerencsére a gépünk hamarabb érkezett, így a rajongók nem lepték el a repteret, viszont ez a szállodáról nem mondható el. Rengetegen voltak és persze a fiúknak muszáj volt megállniuk. Mi Louval előre mentünk, nagy nehezen egy testőr segítségével átjutva a tömegen.
  - Jól vagy kislány? - kérdi miután bejutottunk az ajtón.
  - Persze - bólintok - csak nem tudok hozzászokni ahhoz, hogy már ilyen korán is ennyire sokan vannak.
  - Nekik nem számít az idő, ha tudják, hogy jönnek a fiúk - mosolyog. - Az sem érdekelné őket, ha valami fontos eseményt, ha találkozhatnának velük.
  - Igen, erre már rájöttem. Lou, nem tudod, hogy lesznek a szobák? Szeretnék felmenni, mivel kicsit elfáradtam.
  - Menjünk és kérdezzük meg, de én úgy tudom, hogy ugyanúgy lesznek, ahogy eddig is voltak. 
  Ugyanúgy! De hát ez azt jelenti, hogy nekem közös a szobám Harryvel. Remélem Lou téved és nem kell vele lennem egy szobába, mert szerintem ezt egyikünk sem lenne képes elviselni, arról pedig nem is akarok beszélni, hogy mi lenne Lounak a véleménye róla. Bár nem úgy néznek egymásra, mintha rosszban lennének. 
  Amint beléptem a szobába, már tudtam, hogy Lou jól gondolja, hiszen három ágy volt benne. Ha Harry nem cserélt valakivel, akkor pár perc múlva belép azon az ajtón, Louissal együtt. Amint letettem a bőröndöm az ágyamra és felnyitottam, hogy kivegyem belőle az alvóruhám és a gyógyszert, amit szednem kell lefekvés előtt, nyílt az ajtó.
  - Jól vagy? - pillant rám, pár perc elteltével Louis.
  - Igen Louis, semmi bajom, nem kell öt percenként megkérdezned, mert akkor is jól leszek. Csak fáradt vagyok, de ez a gyógyszereknek köszönhető, mellékhatás, semmi más.
  Tisztában vagyok vele, hogy nem kéne ilyen durván beszélnem vele, de szerintem mindenki ezt tenné a helyemben, ha folyamatosan azt kérdeznék, hogy hogy vagyok... A toppal és nadrágommal a kezemben indultam meg a fürdőbe, majd zártam magamra az ajtót, meg sem várva a válaszát. Gyorsan átveszem a ruháim, majd felkötöm a hajam és kilépek az ajtón. Louis már nincs a szobába, csak Harry ül az ágyon.
  Lépteimet meggyorsítva megyek el mellette, majd teszem le a bőröndöm a földre és dobom félre a takarót az ágyon.
  - Szeretnél még a fürdőbe menni vagy mehetek? - kérdezi tőlem.
  - Nyugodtan mehetsz. - mondom halkan, majd bebújok az ágyba és a fal felé fordulok és behunyom a szemeim.
  Egy óra elteltével, én még mindig nem alszom, pedig már Harry is lefeküdt, sötét van a szobában, csak a kintről beszűrődő fény világít be. Annak ellenére, hogy tényleg fáradt vagyok nem tudok elaludni. Nem sokkal később, hogy lefeküdtem Louis is megjött, majd bebújt az ágyába és el is aludt. Milyen jó neki, hogy ileyn könnyen képes megtenni.
  Csendesen bújok ki az ágyból, majd a telefonom és egy plédet megragadva, ami az ágy végében volt eddig, indulok el a terasz felé. óvatosan nyitom ki, majd lépek ki az ajtón, behúzva magam után azt. A telefonom az asztalra teszem, majd magam köré fonom a plédet és leülök az egyik kényelmes székbe. Öt perc sem telik el, mikor meghallom, hogy valaki nyitja az ajtót, majd kilép rajta...

5 megjegyzés:

  1. Drága Evelyne!
    Nagyon jól sikerült megírnod ezt a részt. Kíváncsian várom, hogy Lottie és Harry beszéljenek.Már várom a folytatást. Az új kinézet is tetszik.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Mónika!
      Örülök, hogy tetszett! Hát még nem igazán beszélik meg a dolgokat, de hamarosan igen, addig is várnod kell még egy kicsit.

      Törlés
  2. Kérlek hozd hamarosan mert nagyon váróm!!

    VálaszTörlés